Reggel édesanyja ébresztette, mert nem csörgött az óra, Johanna megijedt, nem akart elkésni, és sebesen rohant a fürdőszobába, hogy mihamarabb elkészüljön.

A kapkodás nem kifejezetten jellemezte személyiségét, mert úgy érezte, egy ilyen helyzetben kicsúszik a lába alól a talaj, átkozta a napot, tudta semmi jóra nem várhat, és ez dühítette.

Végül is húsz perc alatt elkészült, édesanyjával most kivételesen autóval mentek, mert ruhaanyagot kellett vásárolnia a méteráru üzletben, sok megrendelése volt, az istennek hála nem kellett nélkülözniük.

Az iskola előtt édesanyja megállt a kissé kopottas bogárhátú autójával, még egy puszit nyomott lánya arcára, s mindketten elsiettek a maguk útjára, az anya a búcsút követően gyorsan rálépett a gázpedálra, még intett egyet a kislánynak s kikanyarodott a forgalomba.

Az iskola aulája üres volt, már mindenki a teremben tartózkodott, a termükbe érve gyorsan szemügyre vette, hogy a történelemtanár még nem érkezett meg, tehát annyira még nem késett el.

Zsófi mellé levetette magát, s kifújta magát, csak utána pakolt ki táskájából, termoszából kortyolt egy kis gyógyteát, s hátradőlt a padban.

- Még pont időben érkeztél! - mondta padtársnője, a következő pillanatban már megérkezett a fehér köpenyes férfi, ki már a nyugdíjhoz közeledett, de még mindig élvezte, hogy tudást adhat át a fiatal nemzedéknek.

Bánki Jenő volt a neve, mindenki nagyon szerette, kissé szórakozottnak tűnt, de emberszerető, nyugodt természetűnek ismerte környezete, a diákok is kedvelték, mert sajátos módon tanította a történelmet.

Technikája abban rejtőzött, hogy nem ledarálta a tananyagot, hanem meseszerűen, mondta el, hogy a diákok ott érezték magukat a Waterloo-i csatatéren, a mai nap is izgalmasnak tűnt, Párizs fejlődéséről hallhattak előadást.

- III. Napóleon kezdeményezésére a francia fővárost átépítették. A középkor alatt sokszor egészségtelen városrészeket lerombolták, a házak helyén széles sugárutakat és körutakat nyitottak, modern bérházakat és csatornahálózatot építettek, angol mintára közparkokat alakítottak ki. A környező települések egyesítésével megnövelték Párizs területét is. A nagy középítkezések sok munkalehetőséget teremtettek. Párizs a 19. század folyamán a művészetek és a divat fővárosává … - mesélte a tanár úr, s úgy elrepült az idő s már ki is csengettek, hallgatta volna tovább is, nagyon érdekesnek tűnt számára, hogy városáról olyan dolgokat tudott meg, melyet azelőtt nem ismert.

Az óra végére elvették azonban a kedvét, mert ehhez is kellett írni egy fogalmazást, az estéjét megint firkálással töltheti, szívesebben olvasott volna egy izgalmas regényt, például Lovecraft-tól valami vérfagyasztót.

A gyerekek többsége felhördült a hír hallatán, minden napra kapnak egy zsákra való házi feladatot.

–Csak nyugalom! Nem kell lázadozni! A munka edzi egy ember jellemét! – mondta büszke szónoklással.

–Tudjuk! Néha azért, nem árt egy kis pihenés! - mordult fel az egyik fiú, ki a vagányságáról volt híres, egy vérbeli szónok, kiállt minden alkalommal társai védelmében.

- Ígérem nem fogtok túl gyakran kapni ennyi leckét, de ezen túl kell esnünk! Na! Kicsengettek! - abban a pillanatban mindenki otthagyta mi a keze ügyében volt, s tódultak ki az ajtón egymást lökdösve.

A két lány utoljára maradt, megvárták amíg elindul a tömeg, nem szerették volna szardíniaként végezni.

Az ebédlőbe érve kikérték a tízórait s egy távol eső helyen fogyasztották el a vajas- lekváros kenyeret egy pohár tejjel.

- Zsófi! - a csendet Johanna törte meg. - Nagyszünetben meglátogatjuk a könyvtárat? - kérdezte izgatottan, tágra nyílt szemekkel.

- Persze! - mondta a lány, miközben tömte magába a lekváros kenyeret, melyet egy pohár tejjel felváltva fogyasztott két harapás között. Johannának felragyogott a szeme, a kíváncsiság feltüzelte, izgalomba hozta, gondolatban már elképzelte, mi fog ott rá várni, érezte mintha húzná arra a helyre egy számára ismeretlen erő, muszáj volt odamennie.

A harmadik órát megzavarta egy lány váratlan jötte, ki már elfoglalta bérelt helyét, mialatt a többiek szüneten voltak. 

Kicsit duci lány volt, nem volt kövér, inkább csak teltkarcsú, hosszú vörös haja, derekáig ért,de ez a szín nem volt természetes, hanem festett, egy ilyen korú lánynak, még nem illendő hajat festeni, nem csupán etikai, de egészségügyi megfontolásból is, nem beszélve a jellembeli fejlődéséről.

Budapest szélén éltek egy hatalmas gótikus villában, szüleinek étterem hálózata volt, így azt sem tudták hol költsék el pénzüket, Anna, mert így hívták a lányt, zsebpénz gyanánt annyit kapott, amiért egy átlagember két hónapig robotol egy koszos, büdös gyárban.

Minden egyes nap sofőr vitte iskolába, az ebédjét is egy közeli étteremből rendelték, így már érthető, hogy senki sem barátkozott vele, az iskola falain kívül sem voltak barátai, túl furcsának találták, és meg is volt rá az okuk.

A lányban időről - időre spontán kitörés ment végbe, minek következtében nem emlékezett az átélt eseményekre, kissé skizofrénnek lehetett volna mondani.

Szülei nem sokat foglalkoztak vele, lekötötte őket az üzlet, inkább pénzelték, semmint szeretetet nyújtottak volna, épp egy olyan korban, mikor legsérülékenyebb egy gyermek.

A lány egész személyisége mély búskomorságot tükrözött, teljesen elhatárolta magát mindenkitől, nagyon figyelnie kellett viselkedésére, nehogy előtörjenek a rohamok.

A leghátsó sorban ült le, minden szempár rászegeződött, furcsán kémlelték, mire a tanárnő belépett az ajtón, s elkezdődött egy izgalmas földrajzóra, melyet egy Győző nevű fiú zavart meg.

Szőke, sovány fiúcska volt, fogta magát s elhagyta az osztálytermet, Johanna nem tűrhette szó nélkül, padtársát nyomban kérdőre vonta, hogyan lehetséges mindez, hogy csak fogja magát és lelép.

Majd később! - csitította a lány, s tovább jegyzetelte az óra anyagát, ebből az órából örültek, hogy nem kaptak házi feladatot, ezért holnapra csak három tantárgyból kell felkészülniük.

Johanna már várta a kicsengetést, s barátnőjét máris kérdéseivel bombázta, nagyszünet volt, s elég idejük maradt az ebédlőben megtárgyalni a tényeket s fényt deríteni az igazságra.

- Johanna! Ebben az iskolában az a szokás, ha a tanuló pihenni szeretne, mert túl megerőltetőnek találta az órát, kimehet az udvarra feltöltődni, vagy a büfébe. Itt minden sokkal lazább! Ha kész vagy az ebéddel, abban az esetben elmehetünk a könyvtárba! - szólította fel Zsófi, ki fehér szalvétával törölte meg száját, s jóllakottan hátradőlt a székben.

-Igen! - mondta szűkszavúan, közben nem hagyta nyugodni egy gondolat, hogy engedhetnek meg mindent egy gyereknek, a lazaságnak is van határa.

A könyvtárnak az alagsor adott helyet a föld alatt hat méterrel, Johanna úgy érezte magát mintha élve eltemették volna.

Erős félelem kínozta, homloka verejtékezni kezdett, majd bézs zsebkendőjével megtörölte homlokát, a pulthoz érve könyvtári tagságot igényelt, ennél a pontnál valamennyire megkönnyebbült, de a háta mögött suttogásokat hallott.

Riadtan a hang irányába szegezte figyelmét, mire a könyvtárosnő rá parancsolt, hogy jobban tenné, ha a nyomtatványokat töltené, s ne bámészkodjon.

Nagyot nyelt a könyvtárosnő nyers modora miatt, de lelkében rendezte a helyzetet, egy mogorva hárpia nem fogja elrontani a napját.

- Rendben! Még ezen a héten elkészül az igazolványa, ennek pontos időpontjáról    osztályfőnökét fogom értesíteni! Addig is válogathat a kínálatból! A mesekönyveket a harmadik sorban találhatja! - mondta kimérten, mint egy katonatiszt.

- Mesekönyvek? - kérdezte meghökkenve, őt már rég nem érdeklik a mesekönyvek.

- Akkor talán a romantikus irodalom után érdeklődik jobban? - kérdezte gúnyosan, vékony szája enyhe vigyorra görbült.

- Nem! - mondta erélyesen, felemelve hangját, ekkor minden figyelem Johanna személyére irányult, magán érezte a tekinteteket, gondolatukat, arra vártak, mikor fog tettlegességbe fajulni az ügy, készen állva várták a fejleményeket. Elővette legudvariasabb modorát s elmondta határozott szándékét bizonyos könyvekkel, iratokkal kapcsolatban.

- Hölgyem! Engem az intézmény története érdekelne!  – mondta határozottan, pókerarcát magán viselve, melyről az érzelmeit nem lehetett leolvasni.

- A 12. sor többsége arról szól! - mondta halkan megilletődve, élete során még nem csalódott ekkorát, jó emberismerőnek vélte magát, de ezen a vizsgán elbukott.

A lány egy gyors köszönöm után Zsófia társaságában elindult a 12. sor felé, jelleme egyre izgatottabbá vált, próbálta elrejteni érzéseit, sikertelenül. A könyvtár látogatói számára feltűnt különc jelleme, de nem foglalkoztak vele különösebben, az emberek a könyvek miatt járnak egy ilyen kulturális intézménybe.

Bár a beteg lelkű pszichopatáknak egy ilyen hely egy étlaphoz hasonlít, vizsgálódnak, elemeznek, megfigyelik a kiszemelt áldozatot, mely mindig kitűnik a tömegből, mert a pszichopata számára másnak tűnik, mint a többi átlagos ember. Csak remélni lehet, hogy egy iskolai könyvtárban, nem ütközik össze az ember egy őrülttel. Johanna szemeivel a polcokat pásztázta, megszállottan lapozgatta a könyveket, mire rálelt arra a kiadványra, amit keresett. Három tanulmány is a kezébe akadt az intézmény múltjával kapcsolatosan, ekkor nagy megkönnyebbülést érzett.

Épp indulni készült, Zsófi már mellette toporzékolt, ő nem számított egy igazán nagy könyvmolynak, alkalmanként elolvasott egy-két leányregényt, de ennél nagyobb érdeklődést nem tanúsított.

Johanna ekkor újra hallani vélte a hangokat, halk suttogó hangon szólították, mint a szirének, akinek nem lehet ellenállni.

Szüntelenül azt suttogták: - Johanna! Végre megérkeztél, már régóta vártunk rád! Erre gyere! - s a lány elindult a hang irányába, Zsófi nagy megdöbbenésére, ki dúlt- fúlt a méregtől, már rég vissza kellett volna menniük az osztályba.

- Johanna! - szólt utána halkan, de azt már nem hallotta meg.

- Nagy bajban vagy! De ez segít! - suttogta a hang s a könyvtár 8. sorának felénél a magas polcról egy könyv esett a lába elé, mintha valaki odalökte volna.

A lány óvatosan lehajolt s kezébe vette az antik, gótikus bőrkötésű könyvet, a kiadás dátuma: 1684,a címe pedig: Tükrök Könyve.

A reggeli órákban autóba ültek édesanyjával és elindultak belvárosba szemügyre venni az új iskolát, az épület előtt parkolták le, Johanna csodálkozva bámulta a vadonatúj falakat, szinte érezni lehetett a festék cikkadó szagát.

- Johanna! Gyere már! - szólt rá az édesanyja türelmetlenül, s a lány mintha egy másik világból tért volna vissza, rohant az anyja után.

Furcsának tűnt számukra, hogy az aulában nincs recepció, mint a másik iskolában, így nem tudták hol keressék az igazgatót, miközben tévelyegtek az iskola falai közt, volt szerencséjük végigjárni az intézményt, mely teljesen magával ragadta őket, barátságos, személyközpontú jellege miatt.

Az osztálytermekből nevetést, jókedvet hallottak, szó szerint családias hangulat uralkodott, eközben találkoztak egy fiatal nővel, ki derűs, mosolygós arccal lépett hozzájuk:

- Jó napot! A nevem Bartók Zsófia! Az iskolatitkár. Miben segíthetek? - kérdezte.

- Az igazgatót keressük, a felvétel miatt! - mondta meglepetten az anya.

-Megmutatom! Egy emelettel feljebb lesz! - mondta harsányan, s követték őt, mint idegenek, kik eltévedtek egy távoli országban, az igazgatói iroda rögtön a lépcsővel szemben helyezkedett el, s ők bizalmatlanul nézték annak ajtaját, ezért Zsófia indult intézkedni.

A titkárnő bekopogott az ajtón s jelentette érkezésüket, pillanatok alatt egy magas testes 50 év körüli férfi nyitott ajtót előttük, közben Zsófia elindult további ügyintézésre, az igazgató szikár és érzelemmentes ember hírében állt, de megpróbált mosolyt csikarni arcára az új tanuló miatt, mert ő is egy plusz bevételi forrást jelentett.

- Fáradjanak beljebb! Már vártam magukat! - az igazgató az ajtót fogta mosollyal az arcán.

Kissé feszengve ült le anya és lánya az íróasztal előtt elhelyezett kipárnázott barna bőrfotelben, az anya retiküljét két kezével maga előtt tartotta s néha hátravetette pillantását, mert azt várta az igazgató mikor kezd el velük foglalkozni, aki a polcok között matatott üres nyomtatványok után.

Határozott lépésekkel közeledett feléjük, megköszörülte torkát mielőtt leült volna, a nyomtatványokat az anya elé tolta, az egyik jelentkezési lap volt, a másik pedig egy személyiség teszt.

- Személyiségteszt?!...Erre miért van szükség? - hökkent meg az anya s értetlen, de egyben méltatlankodó ábrázatot vágott, Johanna érdeklődése felkorbácsolódott, s közelebb fészkelődött, hogy szemügyre vegye a tesztet.

- Igen! Szükségünk van rá, hogy ismerjük a gyermek jellemét, hogy a legmegfelelőbb szakember foglalkozzon vele a tehetségének megfelelően a legjobbat hozza ki belőle. Itt minden egyes gyermek személyközpontú oktatásban részesül! - mondta határozottan, hátra dőlve a bőr forgószékben.

- Értem! - mondta halkan, de belül persze gyanította, hogy ennél többről van szó, de mint mindig most sem hallgatott a megérzéseire, mert a jelenlegi helyzetüket mérlegelte, Johanna életét tartotta szem előtt, neki akarta a legjobbat, mert különleges gyerek.

- Johanna? Te mit gondolsz? - a lány nem gondolkodott, kivette kezéből a lapot, átolvasgatta s így szólt:

- Kitöltöm! - Miközben édesanyja az igazgatóval megtárgyalta a beiratkozással kapcsolatos teendőket, azalatt Johanna teljesen magába mélyülve töltögette a tesztet. Életének, lelkének legmélyebb titkait akarták a felszínre hozni, tudni minden apró információt, életének minden aspektusáról. Johanna furcsállotta, hogy ennyi mindenre kíváncsiak, de magával ragadta az intézmény atmoszférája, mint egy szerelembe esett fiatal lányt, ki nem lát tisztán a rózsaszín ködtől.

A lány már másnap az iskola tanulójává válhatott, de sietniük kellett, mert 13.30-ra a zongoratanárnál volt jelenésük.

Másnap reggel egyenes út vezetett egy új életbe, ahol új lappal kezdhet, véget vethet a sok évnyi szenvedésnek, végre boldognak érezte magát. Büszkén vette hátára iskolatáskáját, édesanyja mellett lépkedve, többször rámosolygott, érezte a jelleméből áradó békességet és harmóniát, az anya kölcsönösen visszamosolygott lányára s büszkén felemelve fejét a szeptemberi napba irányította tekintetét.

Az iskola kapujában elbúcsúztak egymástól, Johanna még visszapillantott a válla felett, s megnyugodva konstatálta, hogy abban a pillanatban találkozott tekintetük.

A hatodik osztálynak az első emeleten lévő terem adott helyet, hatalmas ablakok nyújtottak segítséget a jobb tanulmányi eredmény eléréséhez. Az ablakok az iskola udvarára nyíltak, mely jelentősen hasonlított egy szultán palotakertjére, az udvar közepén szökőkút adott életet az ifjúságnak.

Fehér padok kerültek kihelyezésre, arra az esetre ha valaki a szabadban szeretne megebédelni, olvasni vagy csupán egyszerűen megpihenni, Johanna idegennek érezte magát, de egy barátságos életvidám lány került a látóterébe, ki az első padból kiugorva magával vonszolta.

- Szia! Az én nevem Zsófia! Deák Zsófia! A tiéd? - kérdezte harsányan, miközben kipakolt táskájából, felkészülve az órára.

- Johanna! Grúber Johanna! A többiek? - kérdezte leülve a padba.

- Ők mindig későn érkeznek! - legyintett a szőke göndör fürtös cserfes kislány.

Johanna kissé feszültté vált, kényelmetlenül érezte magát a társaságában, a lelkében élt a tudat, hogy őt nem szeretik, csak percek kérdése s megismétlődik a múlt, újra élheti azokat a pillanatokat, melyeket szívesen kitörölne emlékezetéből.

- Sziasztok! - csapódott be egy duci kisfiú, fánkot majszolva leült a hátsó sorban, kis idő múlva újra feltűnt bozontos kobakja, hogy illendően bemutatkozzon.

-Szia! Te vagy az új lány? Váradi Fecó vagyok! - mondta a lány felé hajolva, ki már a pánik közelében járt, érezte a verejtéket egész testén, mintha egy katlanban ülne.

- Johanna! Szia! - mondta tömören, vékony mosolyt ejtve, közben csak egyre szaporodtak a gyerekek s közben a tanárnő is megérkezett, ki vastag keretes szemüvegét igazgatta, áthatóan figyelte az új tanítványt, mintha a lelkébe akarna látni.

Az első óra matematika volt, a gyors bemutatkozást követően nagyot ugortak a hatványozás birodalmába, Johanna nem kifejezetten szerette ezt a tárgyat, bár gondot nem okozott számára a számok világa, nem látott benne semmi fantáziát, mivel a matematika szabályokra és alapelvekre épül.

A szünetben a híres fehér padon tízóraiztak, Johanna eltűnődött az épület sejtelmes s baljóslatú atmoszféráján, úgy érezte mintha szólna hozzá, megérkezett arra a helyre, ahol már régóta várták.

A néma atmoszférát suttogó hangok jelenléte zavarta meg, mintha több ember szólt volna hozzá s mind egyszerre, így fejezték ki örömüket érkezéséről tudomást szerezve.

Félelemmel töltötte el az iménti élmény, osztálytársnője észrevette rajta zavartságát, s oldalról megbökte:

- Jól vagy? - kérdezte.

- Igen! - felelte, mint aki most érkezett volna vissza ebbe a világba, de a suttogásokat még mindig hallotta. - Menjünk vissza! - szólította fel türelmetlenül Zsófiát.

- De miért? Még nincs vége a szünetnek! - mondta döbbenten, s azon töprengett ez a lány valószínűleg stréber. Johanna menekülés szerűén igyekezett vissza az osztályterembe, bekuporodott padjába, s kifújta magát, biztonságban van, gondolta.

Zsófia leült mellé, s figyelmesen elemezte Johanna viselkedését, volt egy olyan sejtése koránt sincs rendben semmi, nem akarta kérdéseivel gyötörni, ha szeretne beszélni róla, magától is megnyílik, idővel.

Neki az a dolga, hogy segítsen, sok türelemmel és megértéssel támogatva személyét, még nem tudott róla szinte semmit, de azt érezte valami mély fájdalom húzódik meg a háttérben.

 Kis idő múlva a többi gyerek is visszatért az osztályba, Johanna próbált lélekben visszatalálni a való életbe, melyhez sok erőfeszítésre volt szüksége, hogy ne zökkenjen ki a materiális szintről.

A nagy szünetben sem ment ki, benn maradt a hetessel, aki izgalmas történetet adott elő, mely felcsigázta kíváncsiságát.

A történet szerint, az épület a második világháború alatt német katonai támaszközpontként működött, de ezt megelőzően elmegyógyintézetként adott helyet, mondhatni a meggyengült lelkűeknek.

Sok ember lehelte ki itt életét, kiknek lelke, még itt bolyong a falak között, az alagsorba költözött a könyvtár, ahol lehetőség nyílik az épület történetének tanulmányozására.

Johanna mielőbb látni szerette volna a könyvtárat, de nem akart ajtóstól rontani a házba, még vár egy kicsit, de azután beleveti magát a nyomozásba, kíváncsi volt milyen sötét titkot rejthet az intézmény.

Zsófia is észrevette rajta a változást, s jólesően nyugtázta, jó irányba halad az úton.

 Az iskola kapujában váltak el, mert Johanna édesanyja már várta lányát, öröm töltötte el szívét, hogy talált magának egy barátot, lánya szinte repült a boldogságtól, visszatért az a cserfes kislány, akit már évek óta nem láthatott.

 A napot a híres Daubner cukrászdában zárták, nagy élményt nyújtott számukra a gazdag ízvilágú sütemények kínálata, Johanna nem győzte sorolni a nap folyamán átélt élményeket.

Édesanyja ennek csak örülni tudott, válaszul kedves mosolyt küldött feléje, közben megérkezett a kávé és Johanna számára a habos tejeskávé, már rég nem töltöttek ilyen jól egy szabad délutánt.

Hazaérve Johanna nekifogott a házi feladatnak, miután felment szobájába, becsukta maga mögött az ajtót, elsőnek a fogalmazásnak állt neki, melyben a nyári elfoglaltságokról kellett írni.

Még nem tudta hogyan kezdje el a történetet, közben bele-bele kortyolt teáscsészéjébe, hogy egy kis ihletet kapjon, az ablak nem volt kinyitva, ezért kissé áporodott szag terjengett a szobában.

A nap már lenyugvásra készült, vörösre festve környezetét csodálatos élményt nyújtott, s a kislányt is elbűvölte, közelebb lépett az ablakhoz, hogy jobban szemügyre vegye.

Pár perc múlva vissza fészkelte magát az íróasztal mögé, s meglepetten vette szemügyre az írást a füzetben, melyet nem ő hagyott maga után:

- Örülök, hogy újra létlak, Johanna! - ez volt az üzenet, a lány felsikított, testvére a szomszéd szobából átkoppantott, hogy jobban tenné ha befejezné a hisztériázást, szája széle is remegett, tudta megint eljött a kísértet.

Beletúrt a hajába, ekkor váratlanul egy erős csípést érzett a nyakán, halkan felsikított, nehogy valaki meghallja, a tettes az egyiptomi csípőszúnyog volt, latin nevén Aedes aegypti,Johanna teketóriázás nélkül dühösen lecsapta.

Maradványait kiszórta az ablakon, s egy papír zsebkendővel megtörölte kezeit, remélte több izgalom nem éri a mai nap folytán, szeretné elkészíteni a házi feladatot.

Egy valami azonban aggasztotta, hogyan kerülhetett az a különös írás a füzetébe, tisztán emlékszik, ilyet nem írt, minek is írna egy üdvözlő üzenetet magának, az írás sem az övé, olyan, mint... az apjáé lenne.

- Úristen! - hirtelen a szájához kapott, hogy lehetséges mindez, és mit akarhat tőle, bár elég rossz volt a viszonyuk, talán szellemként visszajött, hogy bosszút álljon. - Nem, ez nem lehet! Ez őrültség! - mondta hangosan magában, miközben édesanyja felvitte szobájába a vacsorát.

- Mi történt? - kérdezte belépve az anya.

- Semmi, anya! Csak a fogalmazás, nem nagyon sikerül... - próbálta kivédeni magát.

- Értem! Akkor jó étvágyat és jó munkát! - mondta kedvesen.

- Köszönöm! Remélem hamarosan a végére érek! - mondta izgatottan, közben próbált a fogalmazásra koncentrálni, de folyton halott apja járt az eszében, félelem fogta el, de érzéseiről senkinek sem mert beszélni.

Nehezen végére ért a feladatnak, próbálta elhessegetni a negatív gondolatokat, mert nem akar az új iskolában már az első héten rossz pontot szerezni, a lehető legjobb benyomást szerette volna kelteni.

Az asszony indulatai csak fokozódtak, kettesével szedte az ódon épület lépcsőit, a barokk stílusú márvány lépcsőn diákok tömege tolongott, épp ezekben a percekben csengettek ki, az asszony nem szólt rájuk a minősíthetetlen viselkedés miatt, de a pokolba kívánta őket.

A történtekért ők a felelősek, ha körükbe kerül egy érzékeny, nemes lelkű teremtés, azt rögtön ellenségként kezelik, akit nyomban el kell taposni, mint egy skorpiót.

Az emeleti folyosó kissé kiürült, csak néhány diák sietett a szünetre, az asszony feszülten kereste az igazgatói irodát, melyet megtalálva néhány pillanatig habozott, szemlélte a sárgarézből gravírozott névtáblát.

Mélyen felsóhajtott mielőtt kopogott volna az ajtón, de ebben a pillanatban lépett ki egy tanárnő az irodából, ki a hirtelen ijedelemtől így kérdezett: - Az igazgatónőt keresi? - az anya bólintott, s a tanárnő máris szólt az igazgatónőnek, hogy keresik, ki rögtön fogadta is.

- Jöjjön beljebb! - az anya erőt vett magán és zárkózott személyiségén, mert most a lányáról van szó, képviselnie kell az érdekeit, így át kellett alakulnia. - Szóval, miben segíthetek? - kérdezte Asboth igazgató asszony, mintha nem tudta volna mi járatban is van az anya, megvető, gőgös arckifejezéssel méregette az asszonyt, miközben az íróasztal mögött ceruzájával játszott, ezzel utalva arra, semmiképpen sem érdekli a gyermekének sorsa.

- Asszonyom! A mai nap folyamán hazaküldte lányomat, tudomásom szerint kicsapta az iskolából! Megtudhatnám, hogy mi okból? - kezdte a bevezetőt, szavai fokozatosan emelkedetté váltak, kezében ridiküljét szorongatta, ujjai verejtékeztek mindeközben, próbált higgadt maradni, de érezte, hogy az igazság nem maradhat a szőnyeg alatt. Szívverése felgyorsult, próbálta féken tartani érzelmeit, mely kevés sikerrel járt, az igazgatónő megköszörülte torkát, jelezve, hogy lánya sorsát már eldöntötte, ő nem kívánatos személy.

- Nézze, asszonyom! Őszinte leszek! A maga lánya nem alkalmas egy hagyományos iskolába, a legjobb megoldás az lenne, ha speciális oktatásban részesülne, ahol hasonló gyerekek veszik körül. Az itteniek nem tolerálják azt, aki a megszokottól eltérő! Higgye el, így lesz a legjobb! - az anya az ájulás közelében érezte magát, nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhet, elvégre a lánya kitűnő tanuló, a tudományos szakkörök mellett zeneiskolába jár hegedű szakra. Tudása miatt megbélyegezték őt, mert eltér az átlagtól, csupán ezért kell a napi atrocitásokat elszenvednie, mert toleranciát nem tanítanak ebben az intézményben.

- Ezt nem tudom elhinni! Milyen gyerekeket tanít maga, és mire tanítja őket? Milyen felnőtt válik belőlük, a maga feladata az lenne, hogy fejlessze a tudásukat, de nem csupán a tankönyvekben leírtak magolására, hanem emberségre, empátiára! Nem asszonyom, nem maga csapja ki a lányomat, mi hagyjuk el ezt a tized rangú intézményt, s egy olyan iskolába iratom be, ahol még számítanak az emberi értékek! - az anya nem bírta tovább, az igazságnak győzedelmeskednie kell, hangja egyre emelkedettebbé vált, az igazgatónő hiába intette az anyát halkabb hangvételre, ő nem hagyta annyiban, minden szívét nyomó sérelmet most szabadjára engedett.

- Engem, csak ne csitítson! Elég ideig tűrtem, tudja meg az igazat, maga, aki pénzért eladta a tudást és a kultúrát! Mondja csak, mennyit kellene fizetnem, hogy Johanna méltó bánásmódban részesüljön? - kérdezte halkabb hangnemet váltva, lassú léptekkel közeledve az igazgatónő íróasztala felé.

- Kifelé! Azonnal kifelé! Csendőrt hívok, ha nem megy el! – az igazgatónőt elfutotta a méreg, egész arca vörössé vált, mint a paprika, már keze nyúlt a telefonért, de abban a pillanatban az anya sarkon fordult, magára hagyva az igazgatónőt hadd főjön a saját levében.

Az igazgatónő, ki termetes, túlsúlyos asszony képét mutatta, meglazította blúzán nyakkendőjét, és az ablakhoz lépett, hogy friss levegőt engedjen az irodába, az iménti indulatos percek enyhítése érdekében, ekkor lett figyelmes Johanna anyjára ahogy elhagyja az intézmény kapuit, kerek kövér arca, gyűlölettel volt tele, s így szólt:

– Remélem az életben nem kerülsz a szemem elé!

Az anya gyorsan vette lépteit gondolataiba mélyedve, el nem tudta képzelni, hogy ez megeshet, közben a házuk közelébe érve  halk hegedűszó hangját vélte felfedezni, tudta ez nem lehet más, mint Johanna.

Anyja távolléte alatt elkezdett gyakorolni, másnap hegedűóra várja, nyáron még nem volt alkalma elővenni a hangszert, de még így is elbűvölő dallamokat varázsolt elő a hangszer mélyéről.

Arcára kivetődött a földöntúli boldogság végtelensége, egyszeriben minden bánatát elfeledte, lépteit egyre gyorsabbra vette, hogy többet halljon a muzsikából, az utolsó pár méternél már szinte szaladt, önfeledt boldogságot érzett.

Az anya a ház ajtaján ingerülten rontott be, Johanna a nappaliban húzta a vonót, maga előtt figyelmesen követve a kotta hangjegyeit, a zene által egy teljesen más világban érezhette magát, de az anyja feltűnése visszarántotta a szürke hétköznapokba, ahol szemernyi boldogság sincs, amit annak vélünk is, az csupán illúzió semmi több.

A hegedű hangja elnémult, anya és lánya úgy bámult egymásra, mintha abban a pillanatban találkoztak volna első alkalommal.

– Fantasztikus! Soha ne hagyd abba! – mondta elbűvölve, könnyei is kicseppentek a külvilágra, melyet gyorsan letörölt kezével, mintha nem is léteztek volna s a lánya nem vette volna észre az elérzékenyülést.

– Ezt megígérhetem! A zene és a színház az életem! De mond, mi volt az iskolában, most mi lesz velem? – kérdezte megszeppenve, úgy érezte kicsúszott a talaj a lábai alól.

– Keresünk egy új iskolát! Ezekkel befejeztük, korrupt banda! Most nyílt nemrégiben egy új iskola, mely egészen a legkisebbektől a legnagyobbakig foglalkoznak a gyerekekkel, ott le is érettségizhetsz! Igaz fizetős, mert magániskola, de az a fontos, hogy önmagad légy, távol a gonosz és gőgös emberektől, ahol a tehetség csak elenyészik! – mondta védelmezőn átölelve lányát, s Johanna úgy bújt anyjához, hogy azt sugallta soha nem akarja elveszíteni őt.

– Szerintem, ebédeljünk meg, a nővéreid csak estére érkeznek meg, később majd felhívom az iskolát, kérek tőlük időpontot! – az anya érezte minden rendben alakul majd a jövőre vonatkozóan, tele volt reményekkel, megszabadultak egy nyomasztó eseményekkel teli múlttól s helyére a béke és boldogság fog lépni.

Még az este folyamán Johanna elővette Victor Hugo: A nyomorultak c. kötetét, elég vaskos könyv volt, tele mélylélektani eseményekkel, tanulmányokkal, jelenleg a 125. oldalon tartott, a szobát csupán a falilámpán át szűrődő fény világította meg tompa csillogásban, közben magával ragadta az álom.

Szeretett volna még olvasni, de lecsukódtak szemei, ezért elzárta a világítást, így a szobát teljes sötétség lepte el, az ággyal szemben egy fehérre festett fésülködőasztal állt, a nagy sötétségben egyszerre halvány fény jelent meg a tükörben, s onnan egy szellemlény lépett elő.

Még számára is furcsa volt a helyzet, de abban bizonyos volt, hogyan lehetne újra ember, gyorsan kellett cselekednie, mielőtt eljár felette az idő, mert nem akar tovább sodródni a két világ között.

Kis ideig szemlélte Johanna testét, végigsimította arcát, melyből a lány annyit érzett, mintha az éji hűvös szellő cirógatná arcbőrét, egyé akart válni vele, mert csak egy ártatlan által kaphat új életet, lefeküdt az ágyra s próbálta felvenni vele a kapcsolatot.

Belépett a lelkébe, ahol a legnagyobb mélységekig próbált hatolni, de nem járt szerencsével,  a lány nem bírta a megpróbáltatásokat, hirtelen felébredt az álomból, egymás után kapkodta a levegőt az ágyban ülve, mintha légszomj kínozná.

Az anya felébredt a hangokra s benyitott a szobába, látta Johanna szemében a rettegést, mintha a túlvilágról érkezett volna, egy percre apjának tekintetét vette észre rajta, ezennel a terve kudarcba fulladt.

Johanna lelke nem fogadta be őt, de ebben az Őrző Orestes keze is benne volt, neki feladata segíteni a lányt, olyan feladatköre van, mint egy Őrangyalnak, a gonosz léleknek más cselhez kellett folyamodnia.

A dibbuk, kit kitaszít mind a két világ csak úgy szerezhet új testet, ha mindennek a legaljáról kezdi, erre a szobában vígan repkedő légy volt a legalkalmasabb, hogy közelebb tudjon férkőzni Johanna lelkéhez.

- Mi történt? Rosszat álmodtál? - kérdezte az anya az ajtóban állva, köntösét kissé összehúzva magán.

- Azt hiszem, már semmire nem emlékszem... - mondta, de úgy érezte magát mintha a túlvilágról érkezett volna, később megpróbált visszaaludni, de képtelen volt rá, úgy gondolta ha elalszik borzalmas dolgok fognak történni vele.

Érzett egyfajta jelenlétet, szinte biztos volt benne, nincs egyedül ebben a szobában, kis idő múlva mégis elaludt, a szellem pedig újra akcióba lépett, próbált személyes kapcsolatot kialakítani vele, folyton az arcára szállt, döngicsélt a fülébe túlvilági hangon:

- Johanna! Johanna! - a lány rémülten kinyitotta szemét, furcsán érezte magát, mintha nem önmaga lenne, de nem tudott rájönni a rejtélyre, mi okozhatta a különös eseményt.

Reggel első útja a fürdőszobába vezetett, a kádba vizet engedett, közben nézegette magát a tükörben, de a légy követte a fürdőszobába, tisztában volt vele, itt valami nagyon nincs rendben, mintha egy más valaki nézne vissza a tükörből, s ezt mind a szellemlény idézte elő.

Fehér hálóingjében úgy érezte magát mint egy árva lány, egy unalmas és jelentéktelen lány tükörképét pillantotta meg, de mindez a szellem által gerjesztett illúzió, lassan próbálta bekebelezni lelkét, átalakítani jellemét, de nem jó irányba.

Belépett a forró vízbe, melytől kellemesen égető érzés járta át, mély levegőt vett és hátradőlt a kádban, egész testét átjárta a meleg víz, teljesen megújult, kitisztította egész lényét, mialatt fürdött olyan érzés támadt fel benne, mintha elfogyna a levegő, kissé pánikba esett, jobbnak látta, ha kiszáll a kádból.

De egy külső erő nem engedte, visszalökte a kádba, és ennek következményeképp nagy mennyiségű víz zúdult ki a padlóra, a dibbuk nem lustálkodik, de Orestes is megjelent, s a lány kezét fogva kirántott a kádból, bár a lány nem tudta minek vélni az egészet, hisz senkit nem látott fürdőben.

A nagy gőznek tulajdonította azt , hogy nem látta a megmentőjét, azt hitte édesanyja sietett segítségére, így őt szólongatta:

-Anya! Anya! - kiáltott önkívületében Johanna, de anyja helyett nővére nyitott be a fürdőszobába.

–Mi történt veled, miért csapsz ekkora patáliát? – kérdezte álmosan botorkálva testvére, Sára, ki húgát a földön ülve találta, anyaszült meztelenül, karjával térdét átfogva pillantotta meg, látszott rajta valamitől nagyon megijedt.

- Mi bajod? - kérdezte a tőle megszokott nyers stílusban.

- Semmi! Igazán semmi! Csak nagy volt a gőz, kicsit fulladoztam! - mondta, mivel az igazságot nem hitte volna el, csak kinevette volna és egyébként még ő maga sem volt tisztában mi folyik ezekben a percekben.

- Á, akkor már téged fürdeni sem engedhetünk felügyelet nélkül? - testvére egy gyors mozdulattal hozzávágott egy törülközőt. - Öltözz fel, és ne ücsörögj ott a kövön, te buggyant! - mondta flegmán és kisétált a fürdőből.

Johanna hiába is próbálta visszatartani könnyeit, de nem tudott érzelmeinek parancsolni, könnyei csak záporoztak, miközben rendbe tette magát, s felmosta a fürdőszobát a kiömlött víztől.

Magára öltötte fehér köntösét s elkezdte fésülni haját mikor édesanyja nyitott be a  fürdőszobába, mert értesült az eseményekről.

- Hallottam, mi történt! Ne csüggedj, a nővéred nem változik, apja lánya! - mondta, tömény utálattal, már nagyon várta, hogy leérettségizzen és egyetemre menjen, hogy távol maradjon az otthonától.

- Nem történt semmi, csak megcsúsztam! - mondta Johanna.

- Igyekezz! Elkésünk az iskolából! - mondta az édesanya és azzal kifordult a fürdőszobából.

Johanna még nem dolgozta fel az eseményeket, nem tudta mi történik vele, még nem élt át hasonló misztikus eseményt, de tudta, minden okkal történik, s ez az ok apja halála volt, akkor kezdődött minden.

Nagy lélegzetet vett s a mai napra kezdett fókuszálni, a fekete kovácsoltvas tükrön keletkezett párát szerette volna letörölni, mikor furcsa dolog történt, egy láthatatlan kéz a következőt  írta a tükörre:

- ITT VAGYOK! - Johanna megrémült, de a rémület miatt még hang sem jött ki a száján, karjával átkulcsolta nyakát s arra koncentrált:

- Te nem létezel! Te nem vagy valóság! - ezeket a szavakat ismételgette újra és újra, mikor felnézett a tükörre csak a párát látta, gondolkodás nélkül letörölte, nehogy újra megtörténjen a szörnyűség.

1.rész

Grúber Johanna, a 13 éves Budapesti lány születésétől fogva magának való, zárkózott személyiségként élte eddigi életét, barátai nem voltak, csupán a könyvek társaságában érezte magát igazán felszabadultnak, ő az a tipikus meg nem értett kategóriába volt sorolható.

A mai nap is egy átlagos hétfői reggelnek indult, Johanna hosszú percekig meredten nézett a tükörbe, számára ismeretlen misztikus erő kerítette hatalmába, s olyan érzése támadt mintha valaki a tükrön túlról figyelné. A félelme egyre inkább felerősödött, szinte érezte saját lélegzetét, egy célja volt csupán: mihamarabb elkészülni, s teljes energiával a tanulásba vetni magát.

Az emberek számára a láthatatlan jelenségek, valójában valósabbak mint az álmaink, olyan ez mint az atomfizika, nem látjuk az atomokat,de mégis jelen vannak az életünk során, most is így történt, mivel az apja életében annyi gonoszat tett, hogy még az alvilág sem fogadta be.

A szelleme egy köztes térben tartózkodik, míg egy hordozótestet nem talál, egy ártatlan személyében, de addig hosszú út vár rá, első lépésként rovarok lelkébe férkőzik, majd kisebb állatok, háziállatokba, míg meg nem találja azt a testet kin átveheti a hatalmat.

Johanna nővére, Mónika egyre türelmetlenebbé vált, mivel ő is igénybe szerette volna venni a fürdőszobát, s az idő gyorsan pergett.

– Johanna! Meddig készülődsz? Igyekezz már! – hallatszott a beszűrődő határozott hang, a lány megijedt, egész testén át érezte a félelmetes bizsergést, mely megbénította egész lényét.

Gyorsan bele pillantott a tükörbe, s ott valami borzalmasat látott, halott édesapját….rettenetesen megijedt, embernek tűnt, mégis érezte a túlvilág hatásait személyén, halálosan félt, mert az apja életében is kegyetlen zsarnokként viselkedett, mondhatni egy pszichopata volt, nem csupán családjával, de közvetlen környezetével is.

Senki nem ismert nála gonoszabb embert, hiányzott lényéből a jóindulat legcsekélyebb része is, mindenki tudta, halála után csak egy helyre távozhatott: a pokolba, bár ő olyan gonosz tetteket követett el, hogy talán a pokolba sem nyert bebocsátást…

A lány egy pillanatra lehunyta szemét s azt suttogta hangosan:

– Te nem vagy valóság! Te nem létezel! – s a következő pillanatban már nem volt látható a szellem, a hűvös fuvallat elillant a helyiségből, így nagy lélegzetet véve elhagyta a fürdőszoba falait.

Az ajtót kinyitva Mónika feszült pillantásokat vetett rá, Sára nővére úgyszintén, tudta újra leszidják, de nem érdekelte semmi, mert a túlvilágról érezte a fenyegető veszélyt, rendelkezett azzal az intuícióval, mellyel előre látott bizonyos eseményeket.

– Nagyon szép lettél, ennél szebb már nem is lehetsz! – mondta gúnyosan harsány stílusban Mónika, de Johanna úgy tett mintha nem hallaná a sértő megjegyzéseket, tisztában volt gyenge külső adottságaival, de nem túlzottan érdekelte megjelenése. Nem tűnt csúnya lánynak, csupán meglehetősen alultáplált, a szerény visszafogott öltözködést részesítette előnyben, ezért kissé szürke egérnek tűnt egy átlagos ember szemében.

Szépsége különlegességében állt, ha mélyebben figyelemre vesszük személyiségét, megpillanthatjuk az egyszerűsége mögött megbújó fényt, melyet csak azok a kiváltságosok láthatnak meg, kik a dolgok lényegének mélyebb értelmét keresik.

A kislány magára hagyta nővéreit, hadd igyák saját mérgüket, felmerült lelkében egy gondolat, hogy az olyan felszínes emberek számítanak szürkének, mint ők maguk, a fénylő külső mögött nem rejlik más mint a lelkük rothadó, bűzlő egésze.

Elindult a közeli elemi iskolába, mely negyedórányira volt az ódon,1872-ben épült 7 szobás háztól, lassú léptekkel vette az irányt egy hosszú bükkfákkal övezett fasoron, már szeptember vége volt, így csodálatos látványt nyújtottak a fákról hulló ropogó levelek. A lány a természet látványában való ábrándozását váratlanul hideg fuvallat zavarta meg, mely a földön heverő levelek sokaságát gyengéden a szárnyára vette, s könnyed táncba kezdtek a szél enyhe fuvallatának köszönhetően. Egy pillanatra elbűvölően meseszerűnek látta a jelenetet, de tudta lelke legmélyén itt többről van szó, mint a természet játékáról, ereiben megfagyott a vér, kissé zihálni kezdett a félelemtől, ekkor egy halk férfihang megszólította:

– Ne félj, Johanna! Vigyázok rád! – a hangból ítélve tudta, hogy nem lehet az apja, erőt vett magán s hátrafordult, de nem láthatta az ifjú férfit, ki régtől fogva kíséri minden léptét, ő egy őrző, s ha eljön az idő, megmutatja magát.

– Ki vagy te? Mutasd magad! – kérdezte hangosan a lány, de válasz nem érkezett, Orestes, az őrző egy fához támaszkodva figyelte Johanna viselkedését, elemezte minden egyes mozdulatát, reakcióját az érzelmekre.

– Arra még várnod kell… – suttogta a huszonöt év körüli férfi, melyet a lány már nem hallhatott, sápadt arca gondterheltté vált, sötét hajának néhány fürtje szemében rakoncátlankodott, talpig fekete öltözéke a 18. századnak megfelelően mutatkozott.

Orestes lassú léptekkel követte a lányt, bár ő erről semmit sem tudott, gyors mozdulattal összehúzta magán világosbarna lódenkabátját, fekete kalapja egyéniséggé varázsolta külsejét, kirajzolódott Johanna arcának kerekded formája s nagy kék szemeiből a félelem kelt új életre, melytől telt ajka is megremegett.

Tekintetével az árnyékban megbúvó ismeretlent kereste, közben vállig érő barna haját kissé izgatottan elrendezte, a kétségbeesés lett úrrá rajta, borzalmas érzés kerítette hatalmába, fogalma sem volt kihez fordulhatna segítségért ebben a nem mindennapi helyzetben.

Közvetlenül a háta mögött egy szürke színű Csepel teherautó fékezett le, a sofőr éktelen haragra gerjedt, mivel Johanna az út közepén álmélkodott.

– Mit művelsz te lány! Meg akarsz halni! – kiáltotta az idősödő férfi kissé rekedtes hangon, a munkától edzett kezével pedig szorosan a kormányt fogta.

– Bocsánat! – válaszolta félénk, halk hangon Johanna, erre a sofőr idegesen legyintett, s elhúzott közvetlenül a lány mellett, ki még időben félreállt.

Lendületes léptekkel folytatta útját s gondolatait a táj szépségeiben mélyítette el, még eddigi életében soha nem várta, hogy mielőbb beérjen az iskolába, mint ezen a napon, habár nagyon szeretett tanulni, de az iskolát, mint intézményt gyűlölte, mert nem kapott mást csak megaláztatást és fájdalmat iskolatársaitól.

Az intézmény ódon falai közé jutva, olyan érzése támadt, mintha egy állatkertben találta volna magát, néhány percig csak állt az aula egyik félreeső sarkában s figyelte a diákok állatias viselkedését.

A lármás kurjongatással egybefonódott kergetőzést megunva felszaladt az osztályterembe s teljes nyugalomban elfogyasztott egy nagy piros almát az ablak párkányán ülve s közben a város reggeli forgatagát vizsgálta figyelmesen.

Mialatt Johanna az ablakban merengett, figyelmen kívül hagyta, hogy nesztelenül belépett a terembe Kovács Ádám nevű osztálytársa, ki kezdettől fogva megvetette őt, megalázta amikor csak tehette.

A középmagas, ám kövér testalkatú fiú erős és gyors mozdulattal a vállánál fogva lerántotta a párkányról, közben a lány az ijedtségtől harsányan sikítani kezdett, melyet képtelen volt megfékezni, Ádám a kissé megkopott parkettán vonszolta végig a hajánál fogva, a lány hiába ellenkezett, vergődött fájdalmában, a fiú nem volt hozzá könyörületes.

Egy pillanatra magára hagyta, de csak addig míg ennél kegyetlenebb játékot nem talál ki a megalázottal szemben, ezalatt Johanna megpróbált feltápászkodni, de épp ekkor érkezett sebes szárnyakon a következő kín.

A krétás szivacsot erőteljesen megmarkolta, s arca teljesen eltorzult a gyűlölettől, melyet a lány irányában táplált, próbálta annak szájába nyomni, de ő folyton elkapta a fejét, ellenállt a kegyetlenségnek.

Ebben a percben nyitott be az osztálynak a többi része, a gonosz fiút nem szólították fel cselekedetének befejezésére, hanem mindinkább buzdították s néhányan besegítettek a művelet lefolytatásába.

A nagy zajongásra Dombóvári Heléna irodalom tanárnő lépett be, ki néhány pillanatig megdöbbenve figyelte az osztály jellemtelen viselkedését mielőtt közbe avatkozott volna az eseményeknek.

– Mit műveltek! – kelt ki magából a tanárnő, átverekedte magát a diákok tömegén, s felsegítette a krétaportól fulladozó kislányt.

A tanárnő szúrós, megvető pillantásokat vetett az osztályra, miközben egyik karjával átölelte a bajba jutott lányt s így szólt:

– Mit gondoltok magatokról ti szégyentelenek! Most nagynak érzitek magatokat! – kezdte a monológot kissé zihálva.

– De tanárnő… hiszen hülye!!!! – védekezett Ádám pökhendi magatartással.

– Tudomásom szerint osztályelső, de ezt rólad nem mondhatni el, tehát, hogy ki a hülye, arról lehetne vitatkozni!!! – ekkor teljes anyai szeretettel szorosan magához vonta a lányt s kivezette a teremből, a tanári szobában leültette egy antik székre s minden tapasztalatával megpróbált lelki támaszt nyújtani Johanna számára.

– Johanna! Annyira sajnálom, úgy érzem én vagyok a hibás, mert a problémákat már az elején orvosolni kellett volna! Te egy nagyon különleges lány vagy, de gyakran az emberek negatívan reagálnak a furcsa emberekre, kik eltérnek az átlagostól… De ez téged ne érdekeljen, te csak légy önmagad, egyedi! Kövesd a szíved, s megleled a boldogságot! – a tanárnő biztató szavai kissé megállították a lány könnycsatornáit, kezével bizonytalanul próbálta letörölni az arcát nedvesítő könnyeit.

Ekkor a tanárnő elővett zakójának mélyéből egy bézs színű zsebkendőt s felajánlotta a lány számára, ki emiatt mélyen elérzékenyült.

– Köszönöm! – mondta Johanna elcsukló hangon, miközben szárazra próbálta törölni arcát, a tanárnő végigsimította kezét selymes haján s így szólt:

– Mond csak, képesnek érzed magad, hogy visszatérj az osztályba? – a lány kissé megbiccentette fejét, miközben könnyeivel harcolt. Lelkében felkészült a visszatérésre, elhatározta, hogy még az eddigieknél is jobban megpróbál láthatatlannak tűnni.

Közben kicsengettek, még meghallgatta a tanárnő intelmeit, ezalatt volt ideje megvárni az időt, hogy társai a szünetre kimenjenek, s mialatt a többiek az udvaron vígan játszadoztak azalatt ő a könyvtárban töltötte idejét, mely teljesen elvarázsolta lelkét, számára a könyvtár egy spirituális élmény volt, mely távoli dimenziókat nyitott meg, átjáró volt a fantázia világába.

Charlotte Bronte: Jane Eyre című regényét olvasta, mellyel teljesen azonosulni tudott, ő is oly sok viszontagságon ment keresztül, remélte élete akár e regényben jóra fordul majd egyszer, hirtelen nagy zajjal húzta vissza a való életbe a lármázó csengő, mélyen felsóhajtott, érezte végzetét, szíve egyre hevesebben vert a gondolattól, hogy részese lesz a zord pokolnak,mi rá vár.

Utolsónak ért be a terembe, biológia óra következett Fazekas Károly tanár úrral, kit meglehetősen szigorúnak ismertek a diákok, s már nagyon várták a nyugdíjazását.

Johanna szúrós, megvető pillantásokkal nézett végig az osztály valamennyi tagján, szívből gyűlölte őket, mert megkeserítik minden egyes napját az iskola falain belül s kívül, fejét lehajtva, gyors léptekkel a terem végébe sietett. A leghátsó üres padba leült, kíváncsi szemekkel várta az óra kezdetét, hogy több tudásra tegyen szert, társai közben furcsán kémlelték viselkedését, szívük szerint fizikai kényszert alkalmaztak volna, csupán különc viselkedése miatt.

Johanna, a tanár minden egyes szavát próbálta lejegyezni, mert addig sem kellett a többiek céltáblájává válnia, bár gondolatai kissé elkalandoztak, szemei az ablak irányába vetődtek, s a varjak különös repte kötötte le figyelmét.

Egy álomnak tűnt a szeme előtt végbemenő játék, ahogy vizsgálta őket, feltűnt, hogy kommunikálni akarnak vele, hirtelen a varjak közül az egyik a párkányra telepedett s mélyen szemlélte az ablakon túl folyó jelenséget, kissé sejtelmes módon.

Johanna ösztönösen az ablak felé szegezte figyelmét, tekintetük szinte összeolvadt a varjú fekete szemeivel, mely a lány lelkébe hatolt, csőrével az ablakot kopogtatta, ritmusosan.

Ekkor az osztály az ablak felé fordult, s mind nevetésben törtek ki, a lány nagy haragra gerjedt, próbálta türtőztetni indulatait, ceruzáját erősen megmarkolta, s a padba mélyítette gyorsan egymás után, ütemes tempóban, mely egyre szaporábbá vált, a lány képtelen volt elengedni ceruzáját, szinte eggyé vált vele.

A varjú óvatosan követte az eseményeket, az ablakban toporzékolt, úgy tűnt, mintha ő idézte volna elő a történteket, csőrével egyre csak kopogtatott, a lány pedig erre az ütemre ütötte a ceruzáját, maga elé meredve önkívületben.

Ádám, aki a legkegyetlenebb diák hírében állt, nem bírta tovább nézni, felállt és felpofozta a lányt, hogy magához térjen, erre a tanár így kiáltott rá:

- Ádám! - ekkor az egész osztály számára helyre állt a rend, mindenki vigyázzba vágta magát, kivéve Ádámot és Johannát, ők egymásnak estek.

Johanna a földre kényszerítette a fiút s fojtogatni kezdte teljes erővel, a tanár és társai szedték le a fiúról, rettenetes erőt gerjesztett, mintha megszállás alatt lett volna, a tanár lerángatta a fiúról, de Johanna hangosan visított, torka szakadtából, magánkívüli állapotban, mire a tanár arcon csapta.

Fazekas tanár úr arcának éle megrándult, eltorzult a méregtől, amiért ilyen helyzetbe hozta, egy pillanatig farkasszemet nézett a lánnyal, ki mint egy veszett vad vicsorogva kémlelte a tanárt, mire lassan lecsillapodott, de Johanna nem emlékezett mi történt vele, az előző percek kirepültek emlékezetéből.

A tanár megragadta Johannát s kicibálta az osztályteremből, kinn a folyosó falához nyomta a lányt, ki megszeppenve, ijedten fürkészte kitörését, jellemének teljes átváltozását.

- Most megyünk az Igazgatóiba! Ez volt az utolsó napod, remélem tudatosult benned! - mondta idegesen, miközben a lányt vonszolta maga után, ki tehetetlen volt a cselekményekkel szemben, még nem küzdötte le az előzményeket.

Az igazgatói irodában egy székre ültették le, jobban mondva úgy nyomták le a székre, hatalmas félelem lett úrrá lelkében, egész lénye remegett, a vérében érezte a rettegést, melyet képtelen volt lecsillapítani.

Szemei úgy cikáztak az irodában mint a szarkának, ki csillogó tárgyakra vadászik, ám Johanna nem vadászott semmire, egyszerűen feszengve érezte magát, amiért újra az iroda falai közt találta magát, próbálta oldani a feszültségét azáltal, hogy egy más személyiséget kreált magának.

De a félelem így sem távozott, hanem felerősödött, tudatalattija a félelmét dühvé, majd telekinézissé alakította, melyet nem tudott irányítani, elsőként az íróasztalon lévő vizespoharat öntötte ki, mely egy fontos dokumentumra folyt.

Ez csupán a kezdet volt, a következő pillanatban az összes akta kirepült a szekrényből s mint egy forgószél repült körbe-körbe az irodában.

Az igazgatónő ijedtében elkiáltotta magát:

- Most már elég! - abban a pillanatban alábbhagyott a veszedelem, mivel Johanna félelme csillapodott, de ezúttal nem kímélték a lányt, közölték vele, nem maradhat tovább az intézményben.

- Ezennel keress másik iskolát, itt nem maradhatsz tovább, küld be anyádat, hogy elintézzük a formaságokat! Most pedig azonnal hagyd el az intézményünket! - Johanna hulla fehér lett, hogy fogja mindezt családja elé tárni.

Johanna sírva vette fel a kabátját, könnyei arcát mosták, kivasalt masnija a hajában összegyűrődött, romokban állt, ahogy a lány lelke is.

Kezével egy gyors mozdulattal letörölte könnyeit s hirtelen futásnak iramodott, futott ameddig a lába bírta, még a forgalom sem érdekelte, átrohant a piros lámpán.

A külvilág megszűnt létezni számára, az autók kánonban dudáltak s fékcsikorgás hangjai szirénáztak az utcán, a sofőrök kurjongattak, obszcén szavakat dobáltak a lány után.

Mire kiért a város szélére, egy fához támaszkodva kifújta magát, még mindig nem tudta feldolgozni az őt ért sérelmeket, nagy erőt vett magán s tovább folytatta útját, még nem tudta hogyan számoljon be anyjának a történtekről.

Szívesen elbujdosott volna, csak ne kelljen szembesülni a valósággal, anyja előtt kell megvédenie az érdekeit, hogyan fogja megmagyarázni, már nem bírta tovább a gyötrelmeket, az állandó megaláztatást, azért tört fel lelkéből az évek alatt felgyülemlett indulat.

Lassú léptekkel haladt otthona felé, arca verejtékben úszott az izgalomtól, benyitva a ház ajtaján, érezte az aznapi ebéd illatát, az ajtóban levette cipőjét s felakasztotta kabátját a fogasra.

Egész teste remegett, mintha kivégzésre indulna, a hangokra az édesanyja kijött a konyhából, magas, sovány asszony volt, gyengéd, érzelmes személyiséggel megáldva, aki mélyen elköteleződött az igazság oldalán.

- Hát te? Miért nem vagy iskolában? Talán rosszul érezted magad? - kérdezte, miközben odaugrott lánya elé kezével megérintette homlokát, azt vizsgálta nem észlel-e valamely betegségnek tünetét.

- Kicsaptak az iskolából! - az anya lassan felállt, szeme kitágult, iszonyú harag öntötte el, csak ennyit szólt:

- Na, majd én helyre teszem őket! Most már elég! Te maradj itt! - Johanna megszeppenve állt az előszobában könnyeit törölgetve, nagy kő esett le szívéről, hogy nem kapott ki anyjától, bár gondolhatta volna ő is, hisz egy léleknek sem tudna ártani. Ő sosem volt egy szigorú asszony, de az igazságot mindig előtérbe helyezte.