A reggeli órákban autóba ültek édesanyjával és elindultak belvárosba szemügyre venni az új iskolát, az épület előtt parkolták le, Johanna csodálkozva bámulta a vadonatúj falakat, szinte érezni lehetett a festék cikkadó szagát.

- Johanna! Gyere már! - szólt rá az édesanyja türelmetlenül, s a lány mintha egy másik világból tért volna vissza, rohant az anyja után.

Furcsának tűnt számukra, hogy az aulában nincs recepció, mint a másik iskolában, így nem tudták hol keressék az igazgatót, miközben tévelyegtek az iskola falai közt, volt szerencséjük végigjárni az intézményt, mely teljesen magával ragadta őket, barátságos, személyközpontú jellege miatt.

Az osztálytermekből nevetést, jókedvet hallottak, szó szerint családias hangulat uralkodott, eközben találkoztak egy fiatal nővel, ki derűs, mosolygós arccal lépett hozzájuk:

- Jó napot! A nevem Bartók Zsófia! Az iskolatitkár. Miben segíthetek? - kérdezte.

- Az igazgatót keressük, a felvétel miatt! - mondta meglepetten az anya.

-Megmutatom! Egy emelettel feljebb lesz! - mondta harsányan, s követték őt, mint idegenek, kik eltévedtek egy távoli országban, az igazgatói iroda rögtön a lépcsővel szemben helyezkedett el, s ők bizalmatlanul nézték annak ajtaját, ezért Zsófia indult intézkedni.

A titkárnő bekopogott az ajtón s jelentette érkezésüket, pillanatok alatt egy magas testes 50 év körüli férfi nyitott ajtót előttük, közben Zsófia elindult további ügyintézésre, az igazgató szikár és érzelemmentes ember hírében állt, de megpróbált mosolyt csikarni arcára az új tanuló miatt, mert ő is egy plusz bevételi forrást jelentett.

- Fáradjanak beljebb! Már vártam magukat! - az igazgató az ajtót fogta mosollyal az arcán.

Kissé feszengve ült le anya és lánya az íróasztal előtt elhelyezett kipárnázott barna bőrfotelben, az anya retiküljét két kezével maga előtt tartotta s néha hátravetette pillantását, mert azt várta az igazgató mikor kezd el velük foglalkozni, aki a polcok között matatott üres nyomtatványok után.

Határozott lépésekkel közeledett feléjük, megköszörülte torkát mielőtt leült volna, a nyomtatványokat az anya elé tolta, az egyik jelentkezési lap volt, a másik pedig egy személyiség teszt.

- Személyiségteszt?!...Erre miért van szükség? - hökkent meg az anya s értetlen, de egyben méltatlankodó ábrázatot vágott, Johanna érdeklődése felkorbácsolódott, s közelebb fészkelődött, hogy szemügyre vegye a tesztet.

- Igen! Szükségünk van rá, hogy ismerjük a gyermek jellemét, hogy a legmegfelelőbb szakember foglalkozzon vele a tehetségének megfelelően a legjobbat hozza ki belőle. Itt minden egyes gyermek személyközpontú oktatásban részesül! - mondta határozottan, hátra dőlve a bőr forgószékben.

- Értem! - mondta halkan, de belül persze gyanította, hogy ennél többről van szó, de mint mindig most sem hallgatott a megérzéseire, mert a jelenlegi helyzetüket mérlegelte, Johanna életét tartotta szem előtt, neki akarta a legjobbat, mert különleges gyerek.

- Johanna? Te mit gondolsz? - a lány nem gondolkodott, kivette kezéből a lapot, átolvasgatta s így szólt:

- Kitöltöm! - Miközben édesanyja az igazgatóval megtárgyalta a beiratkozással kapcsolatos teendőket, azalatt Johanna teljesen magába mélyülve töltögette a tesztet. Életének, lelkének legmélyebb titkait akarták a felszínre hozni, tudni minden apró információt, életének minden aspektusáról. Johanna furcsállotta, hogy ennyi mindenre kíváncsiak, de magával ragadta az intézmény atmoszférája, mint egy szerelembe esett fiatal lányt, ki nem lát tisztán a rózsaszín ködtől.

A lány már másnap az iskola tanulójává válhatott, de sietniük kellett, mert 13.30-ra a zongoratanárnál volt jelenésük.

Másnap reggel egyenes út vezetett egy új életbe, ahol új lappal kezdhet, véget vethet a sok évnyi szenvedésnek, végre boldognak érezte magát. Büszkén vette hátára iskolatáskáját, édesanyja mellett lépkedve, többször rámosolygott, érezte a jelleméből áradó békességet és harmóniát, az anya kölcsönösen visszamosolygott lányára s büszkén felemelve fejét a szeptemberi napba irányította tekintetét.

Az iskola kapujában elbúcsúztak egymástól, Johanna még visszapillantott a válla felett, s megnyugodva konstatálta, hogy abban a pillanatban találkozott tekintetük.

A hatodik osztálynak az első emeleten lévő terem adott helyet, hatalmas ablakok nyújtottak segítséget a jobb tanulmányi eredmény eléréséhez. Az ablakok az iskola udvarára nyíltak, mely jelentősen hasonlított egy szultán palotakertjére, az udvar közepén szökőkút adott életet az ifjúságnak.

Fehér padok kerültek kihelyezésre, arra az esetre ha valaki a szabadban szeretne megebédelni, olvasni vagy csupán egyszerűen megpihenni, Johanna idegennek érezte magát, de egy barátságos életvidám lány került a látóterébe, ki az első padból kiugorva magával vonszolta.

- Szia! Az én nevem Zsófia! Deák Zsófia! A tiéd? - kérdezte harsányan, miközben kipakolt táskájából, felkészülve az órára.

- Johanna! Grúber Johanna! A többiek? - kérdezte leülve a padba.

- Ők mindig későn érkeznek! - legyintett a szőke göndör fürtös cserfes kislány.

Johanna kissé feszültté vált, kényelmetlenül érezte magát a társaságában, a lelkében élt a tudat, hogy őt nem szeretik, csak percek kérdése s megismétlődik a múlt, újra élheti azokat a pillanatokat, melyeket szívesen kitörölne emlékezetéből.

- Sziasztok! - csapódott be egy duci kisfiú, fánkot majszolva leült a hátsó sorban, kis idő múlva újra feltűnt bozontos kobakja, hogy illendően bemutatkozzon.

-Szia! Te vagy az új lány? Váradi Fecó vagyok! - mondta a lány felé hajolva, ki már a pánik közelében járt, érezte a verejtéket egész testén, mintha egy katlanban ülne.

- Johanna! Szia! - mondta tömören, vékony mosolyt ejtve, közben csak egyre szaporodtak a gyerekek s közben a tanárnő is megérkezett, ki vastag keretes szemüvegét igazgatta, áthatóan figyelte az új tanítványt, mintha a lelkébe akarna látni.

Az első óra matematika volt, a gyors bemutatkozást követően nagyot ugortak a hatványozás birodalmába, Johanna nem kifejezetten szerette ezt a tárgyat, bár gondot nem okozott számára a számok világa, nem látott benne semmi fantáziát, mivel a matematika szabályokra és alapelvekre épül.

A szünetben a híres fehér padon tízóraiztak, Johanna eltűnődött az épület sejtelmes s baljóslatú atmoszféráján, úgy érezte mintha szólna hozzá, megérkezett arra a helyre, ahol már régóta várták.

A néma atmoszférát suttogó hangok jelenléte zavarta meg, mintha több ember szólt volna hozzá s mind egyszerre, így fejezték ki örömüket érkezéséről tudomást szerezve.

Félelemmel töltötte el az iménti élmény, osztálytársnője észrevette rajta zavartságát, s oldalról megbökte:

- Jól vagy? - kérdezte.

- Igen! - felelte, mint aki most érkezett volna vissza ebbe a világba, de a suttogásokat még mindig hallotta. - Menjünk vissza! - szólította fel türelmetlenül Zsófiát.

- De miért? Még nincs vége a szünetnek! - mondta döbbenten, s azon töprengett ez a lány valószínűleg stréber. Johanna menekülés szerűén igyekezett vissza az osztályterembe, bekuporodott padjába, s kifújta magát, biztonságban van, gondolta.

Zsófia leült mellé, s figyelmesen elemezte Johanna viselkedését, volt egy olyan sejtése koránt sincs rendben semmi, nem akarta kérdéseivel gyötörni, ha szeretne beszélni róla, magától is megnyílik, idővel.

Neki az a dolga, hogy segítsen, sok türelemmel és megértéssel támogatva személyét, még nem tudott róla szinte semmit, de azt érezte valami mély fájdalom húzódik meg a háttérben.

 Kis idő múlva a többi gyerek is visszatért az osztályba, Johanna próbált lélekben visszatalálni a való életbe, melyhez sok erőfeszítésre volt szüksége, hogy ne zökkenjen ki a materiális szintről.

A nagy szünetben sem ment ki, benn maradt a hetessel, aki izgalmas történetet adott elő, mely felcsigázta kíváncsiságát.

A történet szerint, az épület a második világháború alatt német katonai támaszközpontként működött, de ezt megelőzően elmegyógyintézetként adott helyet, mondhatni a meggyengült lelkűeknek.

Sok ember lehelte ki itt életét, kiknek lelke, még itt bolyong a falak között, az alagsorba költözött a könyvtár, ahol lehetőség nyílik az épület történetének tanulmányozására.

Johanna mielőbb látni szerette volna a könyvtárat, de nem akart ajtóstól rontani a házba, még vár egy kicsit, de azután beleveti magát a nyomozásba, kíváncsi volt milyen sötét titkot rejthet az intézmény.

Zsófia is észrevette rajta a változást, s jólesően nyugtázta, jó irányba halad az úton.

 Az iskola kapujában váltak el, mert Johanna édesanyja már várta lányát, öröm töltötte el szívét, hogy talált magának egy barátot, lánya szinte repült a boldogságtól, visszatért az a cserfes kislány, akit már évek óta nem láthatott.

 A napot a híres Daubner cukrászdában zárták, nagy élményt nyújtott számukra a gazdag ízvilágú sütemények kínálata, Johanna nem győzte sorolni a nap folyamán átélt élményeket.

Édesanyja ennek csak örülni tudott, válaszul kedves mosolyt küldött feléje, közben megérkezett a kávé és Johanna számára a habos tejeskávé, már rég nem töltöttek ilyen jól egy szabad délutánt.

Hazaérve Johanna nekifogott a házi feladatnak, miután felment szobájába, becsukta maga mögött az ajtót, elsőnek a fogalmazásnak állt neki, melyben a nyári elfoglaltságokról kellett írni.

Még nem tudta hogyan kezdje el a történetet, közben bele-bele kortyolt teáscsészéjébe, hogy egy kis ihletet kapjon, az ablak nem volt kinyitva, ezért kissé áporodott szag terjengett a szobában.

A nap már lenyugvásra készült, vörösre festve környezetét csodálatos élményt nyújtott, s a kislányt is elbűvölte, közelebb lépett az ablakhoz, hogy jobban szemügyre vegye.

Pár perc múlva vissza fészkelte magát az íróasztal mögé, s meglepetten vette szemügyre az írást a füzetben, melyet nem ő hagyott maga után:

- Örülök, hogy újra létlak, Johanna! - ez volt az üzenet, a lány felsikított, testvére a szomszéd szobából átkoppantott, hogy jobban tenné ha befejezné a hisztériázást, szája széle is remegett, tudta megint eljött a kísértet.

Beletúrt a hajába, ekkor váratlanul egy erős csípést érzett a nyakán, halkan felsikított, nehogy valaki meghallja, a tettes az egyiptomi csípőszúnyog volt, latin nevén Aedes aegypti,Johanna teketóriázás nélkül dühösen lecsapta.

Maradványait kiszórta az ablakon, s egy papír zsebkendővel megtörölte kezeit, remélte több izgalom nem éri a mai nap folytán, szeretné elkészíteni a házi feladatot.

Egy valami azonban aggasztotta, hogyan kerülhetett az a különös írás a füzetébe, tisztán emlékszik, ilyet nem írt, minek is írna egy üdvözlő üzenetet magának, az írás sem az övé, olyan, mint... az apjáé lenne.

- Úristen! - hirtelen a szájához kapott, hogy lehetséges mindez, és mit akarhat tőle, bár elég rossz volt a viszonyuk, talán szellemként visszajött, hogy bosszút álljon. - Nem, ez nem lehet! Ez őrültség! - mondta hangosan magában, miközben édesanyja felvitte szobájába a vacsorát.

- Mi történt? - kérdezte belépve az anya.

- Semmi, anya! Csak a fogalmazás, nem nagyon sikerül... - próbálta kivédeni magát.

- Értem! Akkor jó étvágyat és jó munkát! - mondta kedvesen.

- Köszönöm! Remélem hamarosan a végére érek! - mondta izgatottan, közben próbált a fogalmazásra koncentrálni, de folyton halott apja járt az eszében, félelem fogta el, de érzéseiről senkinek sem mert beszélni.

Nehezen végére ért a feladatnak, próbálta elhessegetni a negatív gondolatokat, mert nem akar az új iskolában már az első héten rossz pontot szerezni, a lehető legjobb benyomást szerette volna kelteni.