Az asszony indulatai csak fokozódtak, kettesével szedte az ódon épület lépcsőit, a barokk stílusú márvány lépcsőn diákok tömege tolongott, épp ezekben a percekben csengettek ki, az asszony nem szólt rájuk a minősíthetetlen viselkedés miatt, de a pokolba kívánta őket.

A történtekért ők a felelősek, ha körükbe kerül egy érzékeny, nemes lelkű teremtés, azt rögtön ellenségként kezelik, akit nyomban el kell taposni, mint egy skorpiót.

Az emeleti folyosó kissé kiürült, csak néhány diák sietett a szünetre, az asszony feszülten kereste az igazgatói irodát, melyet megtalálva néhány pillanatig habozott, szemlélte a sárgarézből gravírozott névtáblát.

Mélyen felsóhajtott mielőtt kopogott volna az ajtón, de ebben a pillanatban lépett ki egy tanárnő az irodából, ki a hirtelen ijedelemtől így kérdezett: - Az igazgatónőt keresi? - az anya bólintott, s a tanárnő máris szólt az igazgatónőnek, hogy keresik, ki rögtön fogadta is.

- Jöjjön beljebb! - az anya erőt vett magán és zárkózott személyiségén, mert most a lányáról van szó, képviselnie kell az érdekeit, így át kellett alakulnia. - Szóval, miben segíthetek? - kérdezte Asboth igazgató asszony, mintha nem tudta volna mi járatban is van az anya, megvető, gőgös arckifejezéssel méregette az asszonyt, miközben az íróasztal mögött ceruzájával játszott, ezzel utalva arra, semmiképpen sem érdekli a gyermekének sorsa.

- Asszonyom! A mai nap folyamán hazaküldte lányomat, tudomásom szerint kicsapta az iskolából! Megtudhatnám, hogy mi okból? - kezdte a bevezetőt, szavai fokozatosan emelkedetté váltak, kezében ridiküljét szorongatta, ujjai verejtékeztek mindeközben, próbált higgadt maradni, de érezte, hogy az igazság nem maradhat a szőnyeg alatt. Szívverése felgyorsult, próbálta féken tartani érzelmeit, mely kevés sikerrel járt, az igazgatónő megköszörülte torkát, jelezve, hogy lánya sorsát már eldöntötte, ő nem kívánatos személy.

- Nézze, asszonyom! Őszinte leszek! A maga lánya nem alkalmas egy hagyományos iskolába, a legjobb megoldás az lenne, ha speciális oktatásban részesülne, ahol hasonló gyerekek veszik körül. Az itteniek nem tolerálják azt, aki a megszokottól eltérő! Higgye el, így lesz a legjobb! - az anya az ájulás közelében érezte magát, nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhet, elvégre a lánya kitűnő tanuló, a tudományos szakkörök mellett zeneiskolába jár hegedű szakra. Tudása miatt megbélyegezték őt, mert eltér az átlagtól, csupán ezért kell a napi atrocitásokat elszenvednie, mert toleranciát nem tanítanak ebben az intézményben.

- Ezt nem tudom elhinni! Milyen gyerekeket tanít maga, és mire tanítja őket? Milyen felnőtt válik belőlük, a maga feladata az lenne, hogy fejlessze a tudásukat, de nem csupán a tankönyvekben leírtak magolására, hanem emberségre, empátiára! Nem asszonyom, nem maga csapja ki a lányomat, mi hagyjuk el ezt a tized rangú intézményt, s egy olyan iskolába iratom be, ahol még számítanak az emberi értékek! - az anya nem bírta tovább, az igazságnak győzedelmeskednie kell, hangja egyre emelkedettebbé vált, az igazgatónő hiába intette az anyát halkabb hangvételre, ő nem hagyta annyiban, minden szívét nyomó sérelmet most szabadjára engedett.

- Engem, csak ne csitítson! Elég ideig tűrtem, tudja meg az igazat, maga, aki pénzért eladta a tudást és a kultúrát! Mondja csak, mennyit kellene fizetnem, hogy Johanna méltó bánásmódban részesüljön? - kérdezte halkabb hangnemet váltva, lassú léptekkel közeledve az igazgatónő íróasztala felé.

- Kifelé! Azonnal kifelé! Csendőrt hívok, ha nem megy el! – az igazgatónőt elfutotta a méreg, egész arca vörössé vált, mint a paprika, már keze nyúlt a telefonért, de abban a pillanatban az anya sarkon fordult, magára hagyva az igazgatónőt hadd főjön a saját levében.

Az igazgatónő, ki termetes, túlsúlyos asszony képét mutatta, meglazította blúzán nyakkendőjét, és az ablakhoz lépett, hogy friss levegőt engedjen az irodába, az iménti indulatos percek enyhítése érdekében, ekkor lett figyelmes Johanna anyjára ahogy elhagyja az intézmény kapuit, kerek kövér arca, gyűlölettel volt tele, s így szólt:

– Remélem az életben nem kerülsz a szemem elé!

Az anya gyorsan vette lépteit gondolataiba mélyedve, el nem tudta képzelni, hogy ez megeshet, közben a házuk közelébe érve  halk hegedűszó hangját vélte felfedezni, tudta ez nem lehet más, mint Johanna.

Anyja távolléte alatt elkezdett gyakorolni, másnap hegedűóra várja, nyáron még nem volt alkalma elővenni a hangszert, de még így is elbűvölő dallamokat varázsolt elő a hangszer mélyéről.

Arcára kivetődött a földöntúli boldogság végtelensége, egyszeriben minden bánatát elfeledte, lépteit egyre gyorsabbra vette, hogy többet halljon a muzsikából, az utolsó pár méternél már szinte szaladt, önfeledt boldogságot érzett.

Az anya a ház ajtaján ingerülten rontott be, Johanna a nappaliban húzta a vonót, maga előtt figyelmesen követve a kotta hangjegyeit, a zene által egy teljesen más világban érezhette magát, de az anyja feltűnése visszarántotta a szürke hétköznapokba, ahol szemernyi boldogság sincs, amit annak vélünk is, az csupán illúzió semmi több.

A hegedű hangja elnémult, anya és lánya úgy bámult egymásra, mintha abban a pillanatban találkoztak volna első alkalommal.

– Fantasztikus! Soha ne hagyd abba! – mondta elbűvölve, könnyei is kicseppentek a külvilágra, melyet gyorsan letörölt kezével, mintha nem is léteztek volna s a lánya nem vette volna észre az elérzékenyülést.

– Ezt megígérhetem! A zene és a színház az életem! De mond, mi volt az iskolában, most mi lesz velem? – kérdezte megszeppenve, úgy érezte kicsúszott a talaj a lábai alól.

– Keresünk egy új iskolát! Ezekkel befejeztük, korrupt banda! Most nyílt nemrégiben egy új iskola, mely egészen a legkisebbektől a legnagyobbakig foglalkoznak a gyerekekkel, ott le is érettségizhetsz! Igaz fizetős, mert magániskola, de az a fontos, hogy önmagad légy, távol a gonosz és gőgös emberektől, ahol a tehetség csak elenyészik! – mondta védelmezőn átölelve lányát, s Johanna úgy bújt anyjához, hogy azt sugallta soha nem akarja elveszíteni őt.

– Szerintem, ebédeljünk meg, a nővéreid csak estére érkeznek meg, később majd felhívom az iskolát, kérek tőlük időpontot! – az anya érezte minden rendben alakul majd a jövőre vonatkozóan, tele volt reményekkel, megszabadultak egy nyomasztó eseményekkel teli múlttól s helyére a béke és boldogság fog lépni.

Még az este folyamán Johanna elővette Victor Hugo: A nyomorultak c. kötetét, elég vaskos könyv volt, tele mélylélektani eseményekkel, tanulmányokkal, jelenleg a 125. oldalon tartott, a szobát csupán a falilámpán át szűrődő fény világította meg tompa csillogásban, közben magával ragadta az álom.

Szeretett volna még olvasni, de lecsukódtak szemei, ezért elzárta a világítást, így a szobát teljes sötétség lepte el, az ággyal szemben egy fehérre festett fésülködőasztal állt, a nagy sötétségben egyszerre halvány fény jelent meg a tükörben, s onnan egy szellemlény lépett elő.

Még számára is furcsa volt a helyzet, de abban bizonyos volt, hogyan lehetne újra ember, gyorsan kellett cselekednie, mielőtt eljár felette az idő, mert nem akar tovább sodródni a két világ között.

Kis ideig szemlélte Johanna testét, végigsimította arcát, melyből a lány annyit érzett, mintha az éji hűvös szellő cirógatná arcbőrét, egyé akart válni vele, mert csak egy ártatlan által kaphat új életet, lefeküdt az ágyra s próbálta felvenni vele a kapcsolatot.

Belépett a lelkébe, ahol a legnagyobb mélységekig próbált hatolni, de nem járt szerencsével,  a lány nem bírta a megpróbáltatásokat, hirtelen felébredt az álomból, egymás után kapkodta a levegőt az ágyban ülve, mintha légszomj kínozná.

Az anya felébredt a hangokra s benyitott a szobába, látta Johanna szemében a rettegést, mintha a túlvilágról érkezett volna, egy percre apjának tekintetét vette észre rajta, ezennel a terve kudarcba fulladt.

Johanna lelke nem fogadta be őt, de ebben az Őrző Orestes keze is benne volt, neki feladata segíteni a lányt, olyan feladatköre van, mint egy Őrangyalnak, a gonosz léleknek más cselhez kellett folyamodnia.

A dibbuk, kit kitaszít mind a két világ csak úgy szerezhet új testet, ha mindennek a legaljáról kezdi, erre a szobában vígan repkedő légy volt a legalkalmasabb, hogy közelebb tudjon férkőzni Johanna lelkéhez.

- Mi történt? Rosszat álmodtál? - kérdezte az anya az ajtóban állva, köntösét kissé összehúzva magán.

- Azt hiszem, már semmire nem emlékszem... - mondta, de úgy érezte magát mintha a túlvilágról érkezett volna, később megpróbált visszaaludni, de képtelen volt rá, úgy gondolta ha elalszik borzalmas dolgok fognak történni vele.

Érzett egyfajta jelenlétet, szinte biztos volt benne, nincs egyedül ebben a szobában, kis idő múlva mégis elaludt, a szellem pedig újra akcióba lépett, próbált személyes kapcsolatot kialakítani vele, folyton az arcára szállt, döngicsélt a fülébe túlvilági hangon:

- Johanna! Johanna! - a lány rémülten kinyitotta szemét, furcsán érezte magát, mintha nem önmaga lenne, de nem tudott rájönni a rejtélyre, mi okozhatta a különös eseményt.

Reggel első útja a fürdőszobába vezetett, a kádba vizet engedett, közben nézegette magát a tükörben, de a légy követte a fürdőszobába, tisztában volt vele, itt valami nagyon nincs rendben, mintha egy más valaki nézne vissza a tükörből, s ezt mind a szellemlény idézte elő.

Fehér hálóingjében úgy érezte magát mint egy árva lány, egy unalmas és jelentéktelen lány tükörképét pillantotta meg, de mindez a szellem által gerjesztett illúzió, lassan próbálta bekebelezni lelkét, átalakítani jellemét, de nem jó irányba.

Belépett a forró vízbe, melytől kellemesen égető érzés járta át, mély levegőt vett és hátradőlt a kádban, egész testét átjárta a meleg víz, teljesen megújult, kitisztította egész lényét, mialatt fürdött olyan érzés támadt fel benne, mintha elfogyna a levegő, kissé pánikba esett, jobbnak látta, ha kiszáll a kádból.

De egy külső erő nem engedte, visszalökte a kádba, és ennek következményeképp nagy mennyiségű víz zúdult ki a padlóra, a dibbuk nem lustálkodik, de Orestes is megjelent, s a lány kezét fogva kirántott a kádból, bár a lány nem tudta minek vélni az egészet, hisz senkit nem látott fürdőben.

A nagy gőznek tulajdonította azt , hogy nem látta a megmentőjét, azt hitte édesanyja sietett segítségére, így őt szólongatta:

-Anya! Anya! - kiáltott önkívületében Johanna, de anyja helyett nővére nyitott be a fürdőszobába.

–Mi történt veled, miért csapsz ekkora patáliát? – kérdezte álmosan botorkálva testvére, Sára, ki húgát a földön ülve találta, anyaszült meztelenül, karjával térdét átfogva pillantotta meg, látszott rajta valamitől nagyon megijedt.

- Mi bajod? - kérdezte a tőle megszokott nyers stílusban.

- Semmi! Igazán semmi! Csak nagy volt a gőz, kicsit fulladoztam! - mondta, mivel az igazságot nem hitte volna el, csak kinevette volna és egyébként még ő maga sem volt tisztában mi folyik ezekben a percekben.

- Á, akkor már téged fürdeni sem engedhetünk felügyelet nélkül? - testvére egy gyors mozdulattal hozzávágott egy törülközőt. - Öltözz fel, és ne ücsörögj ott a kövön, te buggyant! - mondta flegmán és kisétált a fürdőből.

Johanna hiába is próbálta visszatartani könnyeit, de nem tudott érzelmeinek parancsolni, könnyei csak záporoztak, miközben rendbe tette magát, s felmosta a fürdőszobát a kiömlött víztől.

Magára öltötte fehér köntösét s elkezdte fésülni haját mikor édesanyja nyitott be a  fürdőszobába, mert értesült az eseményekről.

- Hallottam, mi történt! Ne csüggedj, a nővéred nem változik, apja lánya! - mondta, tömény utálattal, már nagyon várta, hogy leérettségizzen és egyetemre menjen, hogy távol maradjon az otthonától.

- Nem történt semmi, csak megcsúsztam! - mondta Johanna.

- Igyekezz! Elkésünk az iskolából! - mondta az édesanya és azzal kifordult a fürdőszobából.

Johanna még nem dolgozta fel az eseményeket, nem tudta mi történik vele, még nem élt át hasonló misztikus eseményt, de tudta, minden okkal történik, s ez az ok apja halála volt, akkor kezdődött minden.

Nagy lélegzetet vett s a mai napra kezdett fókuszálni, a fekete kovácsoltvas tükrön keletkezett párát szerette volna letörölni, mikor furcsa dolog történt, egy láthatatlan kéz a következőt  írta a tükörre:

- ITT VAGYOK! - Johanna megrémült, de a rémület miatt még hang sem jött ki a száján, karjával átkulcsolta nyakát s arra koncentrált:

- Te nem létezel! Te nem vagy valóság! - ezeket a szavakat ismételgette újra és újra, mikor felnézett a tükörre csak a párát látta, gondolkodás nélkül letörölte, nehogy újra megtörténjen a szörnyűség.