Reggel édesanyja ébresztette, mert nem csörgött az óra, Johanna megijedt, nem akart elkésni, és sebesen rohant a fürdőszobába, hogy mihamarabb elkészüljön.

A kapkodás nem kifejezetten jellemezte személyiségét, mert úgy érezte, egy ilyen helyzetben kicsúszik a lába alól a talaj, átkozta a napot, tudta semmi jóra nem várhat, és ez dühítette.

Végül is húsz perc alatt elkészült, édesanyjával most kivételesen autóval mentek, mert ruhaanyagot kellett vásárolnia a méteráru üzletben, sok megrendelése volt, az istennek hála nem kellett nélkülözniük.

Az iskola előtt édesanyja megállt a kissé kopottas bogárhátú autójával, még egy puszit nyomott lánya arcára, s mindketten elsiettek a maguk útjára, az anya a búcsút követően gyorsan rálépett a gázpedálra, még intett egyet a kislánynak s kikanyarodott a forgalomba.

Az iskola aulája üres volt, már mindenki a teremben tartózkodott, a termükbe érve gyorsan szemügyre vette, hogy a történelemtanár még nem érkezett meg, tehát annyira még nem késett el.

Zsófi mellé levetette magát, s kifújta magát, csak utána pakolt ki táskájából, termoszából kortyolt egy kis gyógyteát, s hátradőlt a padban.

- Még pont időben érkeztél! - mondta padtársnője, a következő pillanatban már megérkezett a fehér köpenyes férfi, ki már a nyugdíjhoz közeledett, de még mindig élvezte, hogy tudást adhat át a fiatal nemzedéknek.

Bánki Jenő volt a neve, mindenki nagyon szerette, kissé szórakozottnak tűnt, de emberszerető, nyugodt természetűnek ismerte környezete, a diákok is kedvelték, mert sajátos módon tanította a történelmet.

Technikája abban rejtőzött, hogy nem ledarálta a tananyagot, hanem meseszerűen, mondta el, hogy a diákok ott érezték magukat a Waterloo-i csatatéren, a mai nap is izgalmasnak tűnt, Párizs fejlődéséről hallhattak előadást.

- III. Napóleon kezdeményezésére a francia fővárost átépítették. A középkor alatt sokszor egészségtelen városrészeket lerombolták, a házak helyén széles sugárutakat és körutakat nyitottak, modern bérházakat és csatornahálózatot építettek, angol mintára közparkokat alakítottak ki. A környező települések egyesítésével megnövelték Párizs területét is. A nagy középítkezések sok munkalehetőséget teremtettek. Párizs a 19. század folyamán a művészetek és a divat fővárosává … - mesélte a tanár úr, s úgy elrepült az idő s már ki is csengettek, hallgatta volna tovább is, nagyon érdekesnek tűnt számára, hogy városáról olyan dolgokat tudott meg, melyet azelőtt nem ismert.

Az óra végére elvették azonban a kedvét, mert ehhez is kellett írni egy fogalmazást, az estéjét megint firkálással töltheti, szívesebben olvasott volna egy izgalmas regényt, például Lovecraft-tól valami vérfagyasztót.

A gyerekek többsége felhördült a hír hallatán, minden napra kapnak egy zsákra való házi feladatot.

–Csak nyugalom! Nem kell lázadozni! A munka edzi egy ember jellemét! – mondta büszke szónoklással.

–Tudjuk! Néha azért, nem árt egy kis pihenés! - mordult fel az egyik fiú, ki a vagányságáról volt híres, egy vérbeli szónok, kiállt minden alkalommal társai védelmében.

- Ígérem nem fogtok túl gyakran kapni ennyi leckét, de ezen túl kell esnünk! Na! Kicsengettek! - abban a pillanatban mindenki otthagyta mi a keze ügyében volt, s tódultak ki az ajtón egymást lökdösve.

A két lány utoljára maradt, megvárták amíg elindul a tömeg, nem szerették volna szardíniaként végezni.

Az ebédlőbe érve kikérték a tízórait s egy távol eső helyen fogyasztották el a vajas- lekváros kenyeret egy pohár tejjel.

- Zsófi! - a csendet Johanna törte meg. - Nagyszünetben meglátogatjuk a könyvtárat? - kérdezte izgatottan, tágra nyílt szemekkel.

- Persze! - mondta a lány, miközben tömte magába a lekváros kenyeret, melyet egy pohár tejjel felváltva fogyasztott két harapás között. Johannának felragyogott a szeme, a kíváncsiság feltüzelte, izgalomba hozta, gondolatban már elképzelte, mi fog ott rá várni, érezte mintha húzná arra a helyre egy számára ismeretlen erő, muszáj volt odamennie.

A harmadik órát megzavarta egy lány váratlan jötte, ki már elfoglalta bérelt helyét, mialatt a többiek szüneten voltak. 

Kicsit duci lány volt, nem volt kövér, inkább csak teltkarcsú, hosszú vörös haja, derekáig ért,de ez a szín nem volt természetes, hanem festett, egy ilyen korú lánynak, még nem illendő hajat festeni, nem csupán etikai, de egészségügyi megfontolásból is, nem beszélve a jellembeli fejlődéséről.

Budapest szélén éltek egy hatalmas gótikus villában, szüleinek étterem hálózata volt, így azt sem tudták hol költsék el pénzüket, Anna, mert így hívták a lányt, zsebpénz gyanánt annyit kapott, amiért egy átlagember két hónapig robotol egy koszos, büdös gyárban.

Minden egyes nap sofőr vitte iskolába, az ebédjét is egy közeli étteremből rendelték, így már érthető, hogy senki sem barátkozott vele, az iskola falain kívül sem voltak barátai, túl furcsának találták, és meg is volt rá az okuk.

A lányban időről - időre spontán kitörés ment végbe, minek következtében nem emlékezett az átélt eseményekre, kissé skizofrénnek lehetett volna mondani.

Szülei nem sokat foglalkoztak vele, lekötötte őket az üzlet, inkább pénzelték, semmint szeretetet nyújtottak volna, épp egy olyan korban, mikor legsérülékenyebb egy gyermek.

A lány egész személyisége mély búskomorságot tükrözött, teljesen elhatárolta magát mindenkitől, nagyon figyelnie kellett viselkedésére, nehogy előtörjenek a rohamok.

A leghátsó sorban ült le, minden szempár rászegeződött, furcsán kémlelték, mire a tanárnő belépett az ajtón, s elkezdődött egy izgalmas földrajzóra, melyet egy Győző nevű fiú zavart meg.

Szőke, sovány fiúcska volt, fogta magát s elhagyta az osztálytermet, Johanna nem tűrhette szó nélkül, padtársát nyomban kérdőre vonta, hogyan lehetséges mindez, hogy csak fogja magát és lelép.

Majd később! - csitította a lány, s tovább jegyzetelte az óra anyagát, ebből az órából örültek, hogy nem kaptak házi feladatot, ezért holnapra csak három tantárgyból kell felkészülniük.

Johanna már várta a kicsengetést, s barátnőjét máris kérdéseivel bombázta, nagyszünet volt, s elég idejük maradt az ebédlőben megtárgyalni a tényeket s fényt deríteni az igazságra.

- Johanna! Ebben az iskolában az a szokás, ha a tanuló pihenni szeretne, mert túl megerőltetőnek találta az órát, kimehet az udvarra feltöltődni, vagy a büfébe. Itt minden sokkal lazább! Ha kész vagy az ebéddel, abban az esetben elmehetünk a könyvtárba! - szólította fel Zsófi, ki fehér szalvétával törölte meg száját, s jóllakottan hátradőlt a székben.

-Igen! - mondta szűkszavúan, közben nem hagyta nyugodni egy gondolat, hogy engedhetnek meg mindent egy gyereknek, a lazaságnak is van határa.

A könyvtárnak az alagsor adott helyet a föld alatt hat méterrel, Johanna úgy érezte magát mintha élve eltemették volna.

Erős félelem kínozta, homloka verejtékezni kezdett, majd bézs zsebkendőjével megtörölte homlokát, a pulthoz érve könyvtári tagságot igényelt, ennél a pontnál valamennyire megkönnyebbült, de a háta mögött suttogásokat hallott.

Riadtan a hang irányába szegezte figyelmét, mire a könyvtárosnő rá parancsolt, hogy jobban tenné, ha a nyomtatványokat töltené, s ne bámészkodjon.

Nagyot nyelt a könyvtárosnő nyers modora miatt, de lelkében rendezte a helyzetet, egy mogorva hárpia nem fogja elrontani a napját.

- Rendben! Még ezen a héten elkészül az igazolványa, ennek pontos időpontjáról    osztályfőnökét fogom értesíteni! Addig is válogathat a kínálatból! A mesekönyveket a harmadik sorban találhatja! - mondta kimérten, mint egy katonatiszt.

- Mesekönyvek? - kérdezte meghökkenve, őt már rég nem érdeklik a mesekönyvek.

- Akkor talán a romantikus irodalom után érdeklődik jobban? - kérdezte gúnyosan, vékony szája enyhe vigyorra görbült.

- Nem! - mondta erélyesen, felemelve hangját, ekkor minden figyelem Johanna személyére irányult, magán érezte a tekinteteket, gondolatukat, arra vártak, mikor fog tettlegességbe fajulni az ügy, készen állva várták a fejleményeket. Elővette legudvariasabb modorát s elmondta határozott szándékét bizonyos könyvekkel, iratokkal kapcsolatban.

- Hölgyem! Engem az intézmény története érdekelne!  – mondta határozottan, pókerarcát magán viselve, melyről az érzelmeit nem lehetett leolvasni.

- A 12. sor többsége arról szól! - mondta halkan megilletődve, élete során még nem csalódott ekkorát, jó emberismerőnek vélte magát, de ezen a vizsgán elbukott.

A lány egy gyors köszönöm után Zsófia társaságában elindult a 12. sor felé, jelleme egyre izgatottabbá vált, próbálta elrejteni érzéseit, sikertelenül. A könyvtár látogatói számára feltűnt különc jelleme, de nem foglalkoztak vele különösebben, az emberek a könyvek miatt járnak egy ilyen kulturális intézménybe.

Bár a beteg lelkű pszichopatáknak egy ilyen hely egy étlaphoz hasonlít, vizsgálódnak, elemeznek, megfigyelik a kiszemelt áldozatot, mely mindig kitűnik a tömegből, mert a pszichopata számára másnak tűnik, mint a többi átlagos ember. Csak remélni lehet, hogy egy iskolai könyvtárban, nem ütközik össze az ember egy őrülttel. Johanna szemeivel a polcokat pásztázta, megszállottan lapozgatta a könyveket, mire rálelt arra a kiadványra, amit keresett. Három tanulmány is a kezébe akadt az intézmény múltjával kapcsolatosan, ekkor nagy megkönnyebbülést érzett.

Épp indulni készült, Zsófi már mellette toporzékolt, ő nem számított egy igazán nagy könyvmolynak, alkalmanként elolvasott egy-két leányregényt, de ennél nagyobb érdeklődést nem tanúsított.

Johanna ekkor újra hallani vélte a hangokat, halk suttogó hangon szólították, mint a szirének, akinek nem lehet ellenállni.

Szüntelenül azt suttogták: - Johanna! Végre megérkeztél, már régóta vártunk rád! Erre gyere! - s a lány elindult a hang irányába, Zsófi nagy megdöbbenésére, ki dúlt- fúlt a méregtől, már rég vissza kellett volna menniük az osztályba.

- Johanna! - szólt utána halkan, de azt már nem hallotta meg.

- Nagy bajban vagy! De ez segít! - suttogta a hang s a könyvtár 8. sorának felénél a magas polcról egy könyv esett a lába elé, mintha valaki odalökte volna.

A lány óvatosan lehajolt s kezébe vette az antik, gótikus bőrkötésű könyvet, a kiadás dátuma: 1684,a címe pedig: Tükrök Könyve.