1.rész

Grúber Johanna, a 13 éves Budapesti lány születésétől fogva magának való, zárkózott személyiségként élte eddigi életét, barátai nem voltak, csupán a könyvek társaságában érezte magát igazán felszabadultnak, ő az a tipikus meg nem értett kategóriába volt sorolható.

A mai nap is egy átlagos hétfői reggelnek indult, Johanna hosszú percekig meredten nézett a tükörbe, számára ismeretlen misztikus erő kerítette hatalmába, s olyan érzése támadt mintha valaki a tükrön túlról figyelné. A félelme egyre inkább felerősödött, szinte érezte saját lélegzetét, egy célja volt csupán: mihamarabb elkészülni, s teljes energiával a tanulásba vetni magát.

Az emberek számára a láthatatlan jelenségek, valójában valósabbak mint az álmaink, olyan ez mint az atomfizika, nem látjuk az atomokat,de mégis jelen vannak az életünk során, most is így történt, mivel az apja életében annyi gonoszat tett, hogy még az alvilág sem fogadta be.

A szelleme egy köztes térben tartózkodik, míg egy hordozótestet nem talál, egy ártatlan személyében, de addig hosszú út vár rá, első lépésként rovarok lelkébe férkőzik, majd kisebb állatok, háziállatokba, míg meg nem találja azt a testet kin átveheti a hatalmat.

Johanna nővére, Mónika egyre türelmetlenebbé vált, mivel ő is igénybe szerette volna venni a fürdőszobát, s az idő gyorsan pergett.

– Johanna! Meddig készülődsz? Igyekezz már! – hallatszott a beszűrődő határozott hang, a lány megijedt, egész testén át érezte a félelmetes bizsergést, mely megbénította egész lényét.

Gyorsan bele pillantott a tükörbe, s ott valami borzalmasat látott, halott édesapját….rettenetesen megijedt, embernek tűnt, mégis érezte a túlvilág hatásait személyén, halálosan félt, mert az apja életében is kegyetlen zsarnokként viselkedett, mondhatni egy pszichopata volt, nem csupán családjával, de közvetlen környezetével is.

Senki nem ismert nála gonoszabb embert, hiányzott lényéből a jóindulat legcsekélyebb része is, mindenki tudta, halála után csak egy helyre távozhatott: a pokolba, bár ő olyan gonosz tetteket követett el, hogy talán a pokolba sem nyert bebocsátást…

A lány egy pillanatra lehunyta szemét s azt suttogta hangosan:

– Te nem vagy valóság! Te nem létezel! – s a következő pillanatban már nem volt látható a szellem, a hűvös fuvallat elillant a helyiségből, így nagy lélegzetet véve elhagyta a fürdőszoba falait.

Az ajtót kinyitva Mónika feszült pillantásokat vetett rá, Sára nővére úgyszintén, tudta újra leszidják, de nem érdekelte semmi, mert a túlvilágról érezte a fenyegető veszélyt, rendelkezett azzal az intuícióval, mellyel előre látott bizonyos eseményeket.

– Nagyon szép lettél, ennél szebb már nem is lehetsz! – mondta gúnyosan harsány stílusban Mónika, de Johanna úgy tett mintha nem hallaná a sértő megjegyzéseket, tisztában volt gyenge külső adottságaival, de nem túlzottan érdekelte megjelenése. Nem tűnt csúnya lánynak, csupán meglehetősen alultáplált, a szerény visszafogott öltözködést részesítette előnyben, ezért kissé szürke egérnek tűnt egy átlagos ember szemében.

Szépsége különlegességében állt, ha mélyebben figyelemre vesszük személyiségét, megpillanthatjuk az egyszerűsége mögött megbújó fényt, melyet csak azok a kiváltságosok láthatnak meg, kik a dolgok lényegének mélyebb értelmét keresik.

A kislány magára hagyta nővéreit, hadd igyák saját mérgüket, felmerült lelkében egy gondolat, hogy az olyan felszínes emberek számítanak szürkének, mint ők maguk, a fénylő külső mögött nem rejlik más mint a lelkük rothadó, bűzlő egésze.

Elindult a közeli elemi iskolába, mely negyedórányira volt az ódon,1872-ben épült 7 szobás háztól, lassú léptekkel vette az irányt egy hosszú bükkfákkal övezett fasoron, már szeptember vége volt, így csodálatos látványt nyújtottak a fákról hulló ropogó levelek. A lány a természet látványában való ábrándozását váratlanul hideg fuvallat zavarta meg, mely a földön heverő levelek sokaságát gyengéden a szárnyára vette, s könnyed táncba kezdtek a szél enyhe fuvallatának köszönhetően. Egy pillanatra elbűvölően meseszerűnek látta a jelenetet, de tudta lelke legmélyén itt többről van szó, mint a természet játékáról, ereiben megfagyott a vér, kissé zihálni kezdett a félelemtől, ekkor egy halk férfihang megszólította:

– Ne félj, Johanna! Vigyázok rád! – a hangból ítélve tudta, hogy nem lehet az apja, erőt vett magán s hátrafordult, de nem láthatta az ifjú férfit, ki régtől fogva kíséri minden léptét, ő egy őrző, s ha eljön az idő, megmutatja magát.

– Ki vagy te? Mutasd magad! – kérdezte hangosan a lány, de válasz nem érkezett, Orestes, az őrző egy fához támaszkodva figyelte Johanna viselkedését, elemezte minden egyes mozdulatát, reakcióját az érzelmekre.

– Arra még várnod kell… – suttogta a huszonöt év körüli férfi, melyet a lány már nem hallhatott, sápadt arca gondterheltté vált, sötét hajának néhány fürtje szemében rakoncátlankodott, talpig fekete öltözéke a 18. századnak megfelelően mutatkozott.

Orestes lassú léptekkel követte a lányt, bár ő erről semmit sem tudott, gyors mozdulattal összehúzta magán világosbarna lódenkabátját, fekete kalapja egyéniséggé varázsolta külsejét, kirajzolódott Johanna arcának kerekded formája s nagy kék szemeiből a félelem kelt új életre, melytől telt ajka is megremegett.

Tekintetével az árnyékban megbúvó ismeretlent kereste, közben vállig érő barna haját kissé izgatottan elrendezte, a kétségbeesés lett úrrá rajta, borzalmas érzés kerítette hatalmába, fogalma sem volt kihez fordulhatna segítségért ebben a nem mindennapi helyzetben.

Közvetlenül a háta mögött egy szürke színű Csepel teherautó fékezett le, a sofőr éktelen haragra gerjedt, mivel Johanna az út közepén álmélkodott.

– Mit művelsz te lány! Meg akarsz halni! – kiáltotta az idősödő férfi kissé rekedtes hangon, a munkától edzett kezével pedig szorosan a kormányt fogta.

– Bocsánat! – válaszolta félénk, halk hangon Johanna, erre a sofőr idegesen legyintett, s elhúzott közvetlenül a lány mellett, ki még időben félreállt.

Lendületes léptekkel folytatta útját s gondolatait a táj szépségeiben mélyítette el, még eddigi életében soha nem várta, hogy mielőbb beérjen az iskolába, mint ezen a napon, habár nagyon szeretett tanulni, de az iskolát, mint intézményt gyűlölte, mert nem kapott mást csak megaláztatást és fájdalmat iskolatársaitól.

Az intézmény ódon falai közé jutva, olyan érzése támadt, mintha egy állatkertben találta volna magát, néhány percig csak állt az aula egyik félreeső sarkában s figyelte a diákok állatias viselkedését.

A lármás kurjongatással egybefonódott kergetőzést megunva felszaladt az osztályterembe s teljes nyugalomban elfogyasztott egy nagy piros almát az ablak párkányán ülve s közben a város reggeli forgatagát vizsgálta figyelmesen.

Mialatt Johanna az ablakban merengett, figyelmen kívül hagyta, hogy nesztelenül belépett a terembe Kovács Ádám nevű osztálytársa, ki kezdettől fogva megvetette őt, megalázta amikor csak tehette.

A középmagas, ám kövér testalkatú fiú erős és gyors mozdulattal a vállánál fogva lerántotta a párkányról, közben a lány az ijedtségtől harsányan sikítani kezdett, melyet képtelen volt megfékezni, Ádám a kissé megkopott parkettán vonszolta végig a hajánál fogva, a lány hiába ellenkezett, vergődött fájdalmában, a fiú nem volt hozzá könyörületes.

Egy pillanatra magára hagyta, de csak addig míg ennél kegyetlenebb játékot nem talál ki a megalázottal szemben, ezalatt Johanna megpróbált feltápászkodni, de épp ekkor érkezett sebes szárnyakon a következő kín.

A krétás szivacsot erőteljesen megmarkolta, s arca teljesen eltorzult a gyűlölettől, melyet a lány irányában táplált, próbálta annak szájába nyomni, de ő folyton elkapta a fejét, ellenállt a kegyetlenségnek.

Ebben a percben nyitott be az osztálynak a többi része, a gonosz fiút nem szólították fel cselekedetének befejezésére, hanem mindinkább buzdították s néhányan besegítettek a művelet lefolytatásába.

A nagy zajongásra Dombóvári Heléna irodalom tanárnő lépett be, ki néhány pillanatig megdöbbenve figyelte az osztály jellemtelen viselkedését mielőtt közbe avatkozott volna az eseményeknek.

– Mit műveltek! – kelt ki magából a tanárnő, átverekedte magát a diákok tömegén, s felsegítette a krétaportól fulladozó kislányt.

A tanárnő szúrós, megvető pillantásokat vetett az osztályra, miközben egyik karjával átölelte a bajba jutott lányt s így szólt:

– Mit gondoltok magatokról ti szégyentelenek! Most nagynak érzitek magatokat! – kezdte a monológot kissé zihálva.

– De tanárnő… hiszen hülye!!!! – védekezett Ádám pökhendi magatartással.

– Tudomásom szerint osztályelső, de ezt rólad nem mondhatni el, tehát, hogy ki a hülye, arról lehetne vitatkozni!!! – ekkor teljes anyai szeretettel szorosan magához vonta a lányt s kivezette a teremből, a tanári szobában leültette egy antik székre s minden tapasztalatával megpróbált lelki támaszt nyújtani Johanna számára.

– Johanna! Annyira sajnálom, úgy érzem én vagyok a hibás, mert a problémákat már az elején orvosolni kellett volna! Te egy nagyon különleges lány vagy, de gyakran az emberek negatívan reagálnak a furcsa emberekre, kik eltérnek az átlagostól… De ez téged ne érdekeljen, te csak légy önmagad, egyedi! Kövesd a szíved, s megleled a boldogságot! – a tanárnő biztató szavai kissé megállították a lány könnycsatornáit, kezével bizonytalanul próbálta letörölni az arcát nedvesítő könnyeit.

Ekkor a tanárnő elővett zakójának mélyéből egy bézs színű zsebkendőt s felajánlotta a lány számára, ki emiatt mélyen elérzékenyült.

– Köszönöm! – mondta Johanna elcsukló hangon, miközben szárazra próbálta törölni arcát, a tanárnő végigsimította kezét selymes haján s így szólt:

– Mond csak, képesnek érzed magad, hogy visszatérj az osztályba? – a lány kissé megbiccentette fejét, miközben könnyeivel harcolt. Lelkében felkészült a visszatérésre, elhatározta, hogy még az eddigieknél is jobban megpróbál láthatatlannak tűnni.

Közben kicsengettek, még meghallgatta a tanárnő intelmeit, ezalatt volt ideje megvárni az időt, hogy társai a szünetre kimenjenek, s mialatt a többiek az udvaron vígan játszadoztak azalatt ő a könyvtárban töltötte idejét, mely teljesen elvarázsolta lelkét, számára a könyvtár egy spirituális élmény volt, mely távoli dimenziókat nyitott meg, átjáró volt a fantázia világába.

Charlotte Bronte: Jane Eyre című regényét olvasta, mellyel teljesen azonosulni tudott, ő is oly sok viszontagságon ment keresztül, remélte élete akár e regényben jóra fordul majd egyszer, hirtelen nagy zajjal húzta vissza a való életbe a lármázó csengő, mélyen felsóhajtott, érezte végzetét, szíve egyre hevesebben vert a gondolattól, hogy részese lesz a zord pokolnak,mi rá vár.

Utolsónak ért be a terembe, biológia óra következett Fazekas Károly tanár úrral, kit meglehetősen szigorúnak ismertek a diákok, s már nagyon várták a nyugdíjazását.

Johanna szúrós, megvető pillantásokkal nézett végig az osztály valamennyi tagján, szívből gyűlölte őket, mert megkeserítik minden egyes napját az iskola falain belül s kívül, fejét lehajtva, gyors léptekkel a terem végébe sietett. A leghátsó üres padba leült, kíváncsi szemekkel várta az óra kezdetét, hogy több tudásra tegyen szert, társai közben furcsán kémlelték viselkedését, szívük szerint fizikai kényszert alkalmaztak volna, csupán különc viselkedése miatt.

Johanna, a tanár minden egyes szavát próbálta lejegyezni, mert addig sem kellett a többiek céltáblájává válnia, bár gondolatai kissé elkalandoztak, szemei az ablak irányába vetődtek, s a varjak különös repte kötötte le figyelmét.

Egy álomnak tűnt a szeme előtt végbemenő játék, ahogy vizsgálta őket, feltűnt, hogy kommunikálni akarnak vele, hirtelen a varjak közül az egyik a párkányra telepedett s mélyen szemlélte az ablakon túl folyó jelenséget, kissé sejtelmes módon.

Johanna ösztönösen az ablak felé szegezte figyelmét, tekintetük szinte összeolvadt a varjú fekete szemeivel, mely a lány lelkébe hatolt, csőrével az ablakot kopogtatta, ritmusosan.

Ekkor az osztály az ablak felé fordult, s mind nevetésben törtek ki, a lány nagy haragra gerjedt, próbálta türtőztetni indulatait, ceruzáját erősen megmarkolta, s a padba mélyítette gyorsan egymás után, ütemes tempóban, mely egyre szaporábbá vált, a lány képtelen volt elengedni ceruzáját, szinte eggyé vált vele.

A varjú óvatosan követte az eseményeket, az ablakban toporzékolt, úgy tűnt, mintha ő idézte volna elő a történteket, csőrével egyre csak kopogtatott, a lány pedig erre az ütemre ütötte a ceruzáját, maga elé meredve önkívületben.

Ádám, aki a legkegyetlenebb diák hírében állt, nem bírta tovább nézni, felállt és felpofozta a lányt, hogy magához térjen, erre a tanár így kiáltott rá:

- Ádám! - ekkor az egész osztály számára helyre állt a rend, mindenki vigyázzba vágta magát, kivéve Ádámot és Johannát, ők egymásnak estek.

Johanna a földre kényszerítette a fiút s fojtogatni kezdte teljes erővel, a tanár és társai szedték le a fiúról, rettenetes erőt gerjesztett, mintha megszállás alatt lett volna, a tanár lerángatta a fiúról, de Johanna hangosan visított, torka szakadtából, magánkívüli állapotban, mire a tanár arcon csapta.

Fazekas tanár úr arcának éle megrándult, eltorzult a méregtől, amiért ilyen helyzetbe hozta, egy pillanatig farkasszemet nézett a lánnyal, ki mint egy veszett vad vicsorogva kémlelte a tanárt, mire lassan lecsillapodott, de Johanna nem emlékezett mi történt vele, az előző percek kirepültek emlékezetéből.

A tanár megragadta Johannát s kicibálta az osztályteremből, kinn a folyosó falához nyomta a lányt, ki megszeppenve, ijedten fürkészte kitörését, jellemének teljes átváltozását.

- Most megyünk az Igazgatóiba! Ez volt az utolsó napod, remélem tudatosult benned! - mondta idegesen, miközben a lányt vonszolta maga után, ki tehetetlen volt a cselekményekkel szemben, még nem küzdötte le az előzményeket.

Az igazgatói irodában egy székre ültették le, jobban mondva úgy nyomták le a székre, hatalmas félelem lett úrrá lelkében, egész lénye remegett, a vérében érezte a rettegést, melyet képtelen volt lecsillapítani.

Szemei úgy cikáztak az irodában mint a szarkának, ki csillogó tárgyakra vadászik, ám Johanna nem vadászott semmire, egyszerűen feszengve érezte magát, amiért újra az iroda falai közt találta magát, próbálta oldani a feszültségét azáltal, hogy egy más személyiséget kreált magának.

De a félelem így sem távozott, hanem felerősödött, tudatalattija a félelmét dühvé, majd telekinézissé alakította, melyet nem tudott irányítani, elsőként az íróasztalon lévő vizespoharat öntötte ki, mely egy fontos dokumentumra folyt.

Ez csupán a kezdet volt, a következő pillanatban az összes akta kirepült a szekrényből s mint egy forgószél repült körbe-körbe az irodában.

Az igazgatónő ijedtében elkiáltotta magát:

- Most már elég! - abban a pillanatban alábbhagyott a veszedelem, mivel Johanna félelme csillapodott, de ezúttal nem kímélték a lányt, közölték vele, nem maradhat tovább az intézményben.

- Ezennel keress másik iskolát, itt nem maradhatsz tovább, küld be anyádat, hogy elintézzük a formaságokat! Most pedig azonnal hagyd el az intézményünket! - Johanna hulla fehér lett, hogy fogja mindezt családja elé tárni.

Johanna sírva vette fel a kabátját, könnyei arcát mosták, kivasalt masnija a hajában összegyűrődött, romokban állt, ahogy a lány lelke is.

Kezével egy gyors mozdulattal letörölte könnyeit s hirtelen futásnak iramodott, futott ameddig a lába bírta, még a forgalom sem érdekelte, átrohant a piros lámpán.

A külvilág megszűnt létezni számára, az autók kánonban dudáltak s fékcsikorgás hangjai szirénáztak az utcán, a sofőrök kurjongattak, obszcén szavakat dobáltak a lány után.

Mire kiért a város szélére, egy fához támaszkodva kifújta magát, még mindig nem tudta feldolgozni az őt ért sérelmeket, nagy erőt vett magán s tovább folytatta útját, még nem tudta hogyan számoljon be anyjának a történtekről.

Szívesen elbujdosott volna, csak ne kelljen szembesülni a valósággal, anyja előtt kell megvédenie az érdekeit, hogyan fogja megmagyarázni, már nem bírta tovább a gyötrelmeket, az állandó megaláztatást, azért tört fel lelkéből az évek alatt felgyülemlett indulat.

Lassú léptekkel haladt otthona felé, arca verejtékben úszott az izgalomtól, benyitva a ház ajtaján, érezte az aznapi ebéd illatát, az ajtóban levette cipőjét s felakasztotta kabátját a fogasra.

Egész teste remegett, mintha kivégzésre indulna, a hangokra az édesanyja kijött a konyhából, magas, sovány asszony volt, gyengéd, érzelmes személyiséggel megáldva, aki mélyen elköteleződött az igazság oldalán.

- Hát te? Miért nem vagy iskolában? Talán rosszul érezted magad? - kérdezte, miközben odaugrott lánya elé kezével megérintette homlokát, azt vizsgálta nem észlel-e valamely betegségnek tünetét.

- Kicsaptak az iskolából! - az anya lassan felállt, szeme kitágult, iszonyú harag öntötte el, csak ennyit szólt:

- Na, majd én helyre teszem őket! Most már elég! Te maradj itt! - Johanna megszeppenve állt az előszobában könnyeit törölgetve, nagy kő esett le szívéről, hogy nem kapott ki anyjától, bár gondolhatta volna ő is, hisz egy léleknek sem tudna ártani. Ő sosem volt egy szigorú asszony, de az igazságot mindig előtérbe helyezte.